11. A király egyház által felkent
személy és lovag is!

A korai feudalizmus alapvető intézménye a lovagság,
mely, láthattuk a történeti visszatekintésnél, alapjaiban
szintén a régi Rómába, és a római birodalomba
nyúlik vissza. Láthattuk, hogy a nobilitas-ban a szenátorok
után következett a lovagok rendje, mely rend
tagjainak jelvénye a lovagi gyűrű volt.
A római birodalom jogfolytonosságaira épült a frank,
majd a német-római császárság, és a frank birodalom szokásaira
épült a keresztény királyság. Megismerhettük a királykoronázás
szokását és történetét. Most tekintsünk a keresztény
középkor lovagsága, a nyugati hűbériség szerkezeti
felépítése felé!
Lovagság és hűbériség
A feudalizmus idején minden az egyházi rendhez kapcsolódott.
Mint olvashattuk az előző részben, a király egyház által
felkent személy. A középkori lovag gyakorlatilag szintén egyházi
áldással lesz lovaggá avatva, minthogy a hűbéri társadalom
hierarchiájának élén a király áll. A király alatt vazalljai,
majd lefelé sorban következnek a vazallusok vazalljai. A hűbérúr,
a senior, mikor szolgálatába fogadja hűbéresét, vazallusát
(kelta eredetű szó) minden esetben egyúttal lovaggá
is avatja. (Mert mint majd az alábbiakban láthatjuk, a hűbérbe
fogadás hasonló a lovaggá avatáshoz.) Lovaggá avatni valakit
ugyanis többször is lehet. De a középkoron át, végig általánosan
elfogadott az, hogy csak lovag avathat lovagot. (Az újkori
idők polgári társadalma mindig igyekezett hasonulni a régi
nemességhez és kisajátítani magának mindent, így a későbbi idők
78
jogi okoskodása már nem tartotta szükségesnek, hogy csak lovag
avathat lovagot, így születnek nyakra-főre az önjelölt polgári lovagrendek,
valamint a köztársasági érdemrendek is!)
A középkor gondolatvilága nem elvesz magának a világból,
hanem minden élőlény, így az ember is csak kap. Az élet Isten
ajándéka. A lovagság is lényegében egyházi tisztességként tűnik
fel a középkorban, minthogy a társadalmi hierarchia élén
a király, vagy a császár áll, aki az egyház által felkent személy.
A király avatja lovaggá hűbéresét, a hűbéres hűbérúr pedig saját
hűbéresét avatja lovaggá, így végbemegy a kézrátétel folyamatossága
csakúgy, mint a papszentelésnél is. Eredetileg
Jézus kézrátétellel fogadta tanítványaivá az apostolokat, a
papok az apostolok utódainak, a püspököknek kézrátételével
lesznek pappá szintén. A püspök szintén három másik püspök
kézrátételével lesz püspökké. A vitézségével és érdemeivel
felnőtt nemesifjú szintén egy valamikor már lovaggá avatott
lovag által lesz lovaggá. (Apródból tisztté!)
Lovaggá avatás leírása egy középkori belga krónikából
„Az ünnepélyes szentmise után a püspök ezt mondotta:
– A lovagság szabályzata a következő. Mindenekelőtt naponta
jámbor összeszedettséggel hallgass szentmisét! Az életedet
bátran tedd kockára a katolikus hitért, az Egyház szolgáit, az
özvegyeket és árvákat szabadítsd meg szorongattatásukból
és oltalmazd őket minden bajtól! Az igazságtalan hadakozást
kerüld, a hozzád méltatlan embereket hárítsd el magadtól!
Szállj harcba az ártatlanok megszabadításáért! Lovagi tornán
csak gyakorlás céljából végy részt! Földi dolgokban tisztelettel
engedelmeskedj a római császárnak, vagy helyettesének!
A birodalmat védelmezd! Javakat erőszakkal el ne végy,
s amit kapsz, el ne tékozold! Isten és emberek előtt bűntelenül
élj e világban! – Ezután a jelölt fogadalmat tett a mondottakra
és a király lovaggá ütötte.”
Egy XIV. századi francia miniatúrán a lovag a király kezéből
veszi át a kardot, a lovaggá avatás során.
79
A XX. század köztudatában az angol szokás ismeretes,
vagyis amikor a király a jelöltet a vállán karddal érinti, s így
üti lovaggá.
De történt régen lovaggá avatás kézrátétellel is, ilyenkor
a király csak átadja a lovag kezébe a kardot.
Történhet lovaggá avatás karddal övezéssel is.
Szent István királyt például Pázmán lovag úgy avatta lovaggá,
régi germán szokás szerint, mikor Koppány ellen harcba
indultak, hogy letérdelt előtte, majd karddal övezte. Kifejezte
ezzel azt, hogy ő, aki most lovaggá avatja a fejedelmet, alárendelt
helyzetben van. (Később is, mikor a mindenkori magyar királykoronázás
egyik lényeges része a király lovaggá avatása a szentelt
krizmával felkenés mellett, a koronázó érsek, vagy a nádor a
királynak átad egy hüvelyébe zárt és egy kivont kardot, majd a nádor
a királyt karddal övezi, Szent István lovaggá avatására emlékezve,
csak ezután érintik koronával a király homlokát!)
A későbbi korokban (mikor már az egyházi jelleg elhomályosul)
történhet lovaggá avatás érdemrend adományozással is.
(Például ilyen az Aranygyapjas Rend.)
Itt most a lovagság fogalmaként kettős értelmezést
fedezhetünk fel:
Mint a korábbi résznél olvashattuk, a római társadalomban
a lovagrend a nobilitasban társadalmi osztály
lett.
A korai feudalizmusban lovaggá avatás után lesz
lovaggá az arra érdemes. Ez esetben a lovagi cím nem
örökölhető. Származástól, rangtól függetlenül bárki
kiérdemelheti hősies cselekedetei és érdemei révén,
hogy lovaggá üssék.
Minden nemesifjú előbb apródként szolgált egy lovag oldalán,
de általában egy előkelőbb senior oldalán, s csak ha már
kiérdemelte a lovagi tisztet, akkor lehetett lovaggá. (Valójában
a nemesifjú felnőtté válását jelentette a lovaggá ütés, vagyis ekkor
lett apródból tisztté.)
80
Ellenben a német-római birodalomban, vagyis a római
birodalom jogutódjaként tényleges nevén, a „Német
Nemzeti Római Szent Birodalomban” a lovagok rendje,
mint társadalmi osztály tovább élt. Birodalmi lovagnak
lenni rang volt, és már a korai időkben is a nemesi méltósághoz
hasonlóan öröklődött ez a rang a családokban,
csakúgy, mint a régi Rómában. Ámde az ifjú, miután
felnőtt és nagykorú lett, előbb fel kellett avatni,
s csak az időtől tekintették lovagnak a középkorban.
(A feudalizmus fejlettebb, későbbi szakaszában öröklődővé
váltak a földbirtokok, melyek korábban csak szolgálat
fejében, bizonytalan időre adott hűbérek voltak, s
minthogy ezek az öröklődővé vált földbirtokok, melyeknek
a régi jogalapja mégiscsak a hűbéri szolgálat volt, értelemszerű,
hogy aki mint nemes lovag nyerte hűbéri birtokát,
fiának, örökösének, mikor átadta a birtokot, a hűbéri
szolgálat kötelezettségét is átadta vele. Így természetszerűleg
az örökséget elfogadó, új birtokos is kötelezettségéből
eredően lovagi szolgálatot látott el, mégpedig olyan
feladatot, melyet csak lovagságra termett, nagykorú és
vitéz személy láthat el, különben a birtokának megvédésére
is alkalmatlan lenne, ezért a lovag apa is fiát, vagy
örökösét az uradalom átadásakor lovaggá avatta. A fiú
így lett nagykorú és érdemes a lovagi birtokra.)
A korai középkortól egészen a XVI. század elejéig
általános szokás volt a német-római birodalomban,
Franciaországban, Angliában s a többi keresztény királyságban;
így Magyarországon is, hogy a vitézségre
érett ifjút lovaggá avatták. (Magyarországon is szokásban
volt a lovaggá avatás, de valószínűleg mégsem vert a szokás
itt olyan mély gyökeret, mint Nyugaton. Ugyanis, míg Nyugaton
a hűbériség kezdeti szakaszában a hűbérbirtok adományozása
csak szolgálat feltételeként, és esetenként csak időlegesen történt,
s így a hűbéri megbízatás egyben lovaggá avatással is járt,
addig Magyarországon már Szent István király idejétől a földbirtok
adományozás korábbi érdemért, nem pedig későbbi szolgálat
81
feltételeként, és ráadásul örök időre, „perpetuum perpetue” szólt.
Így a lovagi beiktatás a király részéről nem volt szükséges az örökös
esetében. A magyar nemesség pedig, általánosságban nem volt
olyan „papos”, mint a nyugati királyságok arisztokráciája, hiszen az
ősi pogány szokások még a XII. században is éltek. Lásd Erdélyben
a székelyek rabonbánjait!) A XVI. századig a lovaggá avatás
általános szokás volt, de a XVI. század közepére, mikor
a protestantizmus egyre nagyobb teret hódított, a
katolikus egyház szertartásaiba vetett hit is gyengült.
Ez időtől kiment a szokásból a lovaggá ütés, és öröklődő
címmé vált a lovagi rang. (Kivételt képez ez alól Anglia,
ahol a szokás mai napig fennmaradt, mert mint ebben a
könyvben is olvashatjuk, Nagy-Britanniában minden főúri
rangemelés lovaggá ütéssel történik.)
Európa többi királyságában ez időtől kiment az általános
gyakorlatból a lovaggá avatás szertartása, csak
a királykoronázás részeként maradt fenn, valamint a
koronázásokkor történő aranysarkantyús lovagok avatásában,
továbbá a továbbra is fennálló egyházi lovagrendeknél.
(Mint a Máltai Lovagrend, vagy a Német Lovagrend)
Ellenben általánossá lett Nyugat-Európában ez időtől
az öröklődő lovagi rang.
A németeknél Ritter, franciáknál chevalier,
Spanyolországban caballero, olaszoknál cavaliere, angoloknál
a sir (úr) lovagi cím lett öröklődővé.
(Az angol baronettek címe: „Sir” = Úr. A lovag szó angolul knight,
mely szó a lovagság fogalmát jelzi általánosságban. A nemes lovagok
címe a kora középkortól „Sir”. Emlékezzünk, már említettük,
hogy a korai feudalizmusban a hűbérbirtok sem volt öröklődő,
a hűbéres személyére szólt, szolgálata fejében, élete végéig. A lovaggá
ütés is személyre szólt. Egyáltalán, a lovaggá avatás mindig
személyre szól! De a hűbérbirtok öröklődővé válásával, idővel
a lovagi rang, a „sir” cím is öröklődővé vált. Régen a hercegek és
earlök is avattak lovagot. Elméletileg ma is avathatnak. Ha az angol
király, vagy királynő a brit birodalom lovagjává avatja a nemesített
személyt, vagyis, a Brit Birodalom Lovagja rendre emeli,
82
akkor is ezzel a címmel a baronett; vagyis kis báró cím jár, egy királyi
szabályzat szerint.
De léteznek lovagrendek is, mint például a Máltai (Johannita)
Lovagrend, melynek vannak angol, brit tagjai is. Egy ilyen rendnek
a lovagjai, egyházi lovagrend tagjai. Ha Nagy-Britannia területén
székelnek is, ha ők nem brit nemesek, akkor is előkelő nem brit
nemesi családból való nemes lovagok. Az idegen nemes lovagokat
is „Sir”címzéssel szokták tisztelni, a keresztnév előtt, de ők nem
baronettek. (A nemes lovagok megszólítása is mylord.)
Léteznek titkos lovagrendek is, mint titkos társaságok. Például
a brit admiralitás létrejöttének idejéből származik a Hajózó
Lovagok Rendje, a Szent György- és Szent Grál-rend,
melynek jelvénye egy aranygyűrű volt, belevésve egy tájolónak és
egy Jákob pálcának a képe. A rend szabályzata és beavatási szertartása
évszázadokon át hagyományozódott. A Szent György- és
a Szent Grál-rend lovagjai a hajdani templomos lovagokra vezetik
magukat vissza.
Felavatásuk körül-belül így történt:
– Ki vagy Te?
– N. N. vagyok, X. és Y. fia.
– Mi járatban vagy?
– Bemutatkozni jöttem, mint a Szent György- és a Szent
Grál-rend hű tanítványa.
– Honnan jössz?
– Az Óceánból, mert az a kezdetem, és az lesz majdan a
végzetem.
– Kik jártak előtted?
– Krisztusnak és Salamon templomának szegény lovagjai.
– Ezután titkos szavak és titkos kézfogások következtek,
melyről a társaság lovagjai felismerik egymást. Majd:
Árkádiában lakom.
Válasz:
– Jól ismerem a Szent Folyót. – Ezután összekulcsolják
mutatóujjaikat stb.
Az ilyen szabadkőműves jellegű titkos lovagrendek természetükből
fakadóan nem tekintendők nemes lovagoknak, csak polgári
83
lovagoknak. Ők knightok, de nem jár nekik a „Sir” cím, hiszen titkos
rend minőségükben nem is használhatnák, hisz a rend létezése
is titkos! Vannak mindenféle, önszerveződésű, közrendű lovagrendek
is, melyeknek tagjai lovagoknak, knightoknak nevezik
magukat, de nekik öröklődő „Sir” cím nem jár. (Hiszen elméletileg
polgár is lehet lovag!) A baronett a legalacsonyabb öröklődő főnemesi
rang, az alatta lévő kis- és közép-birtokos nemesi származású
gentryk (dzsentrik) az alsóbb nemesség.
Továbbá olyan érdemrend, kitüntetés által is lehet valaki knight,
lovag, mely kitüntetés nem jár öröklődő nemesi ranggal.
Az Osztrák-Magyar monarchia haditengerészete is a brit
haditengerészet rendfokozatait vette át, így a tiszti rendfokozatok
– korvett-hadnagy = hadnagy; fregatt-hadnagy
= főhadnagy; sorhajó-hadnagy = százados; korvett-kapitány
= őrnagy; fregatt-kaptány = alezredes; sorhajókapitány
= ezredes; ellentengernagy = vezérőrnagy; altengernagy
= altábornagy; tengernagy = vezérezredes – lenne,
azonban korábban Ausztria-Magyarországon nem volt
„vezérőrnagyi” rendfokozat, a tábornokok az „altábornagynál
kezdődtek, így az „ellentengernagy” és „altengernagy”
azonos értékű volt, mindkettő szó az „altábornagy”
katonai megfelelője.
A sir = úr cím a név előtt, azonos megfelelője a német ritter,
az olasz cavaliere, francia chevaliere, spanyol caballero stb.
címeknek, viszont nem azonos a német nemesi nevek előtt
szereplő „von” szóval, mely minden nemesnek jár, nemcsak
a lovagoknak. A spanyol „don” szó a keresztnév előtt, az „úr”
= „domone” latin szóból származik, annak torzulása, de nem
felel meg a „sir” = „úr” angol lovagi címnek, de még a német
„von” név előtti szónak sem. A „don” a dél-olasz és spanyol
papok és nemesemberek, s ma még az értelmiségieknek is a
megszólítása keresztnévvel egybe mondva. Talán a magyar
„tekintetes” vagy „nemzetes uram” megszólítás lehet a helyes
megfelelője. A német nemesi „von” avagy „zu” előtag a név előtt
az angol „off” előtagnak felel meg. Ennek a nemesi jelzésnek a
megfelelője a magyarban a név végi „y”. A XVI. század közepéig
84
csak néhány névnél használták az „Y”-t, csak ha „j” betűt helyettesített,
mint pld. a szlavóniai Blagayak esetében, ahol a
helység neve is, melyről írták magukat: Blagaj. Egyébként is
csak a XVI. századra állandósulnak a magyar nemesi családnevek,
addig ugyanannak a nemzetségnek a tagjai birtokuk
szerint időnként másként nevezték magukat. Pl. A Zrínyiek
neve Szubich volt, vagy e könyv írójának Lehoczky Józsefnek
a családneve gyakrabban Kisrákói volt. A XVI. század közepétől
a szokásos írásban már a név végi „i” és a nemesi előnév,
latinul predicatum (prédikátum) előtti „de” szócska helyettesítő
összevonása lett a „i-i”, mely együtt „ü” betűt adja,
vagyis a görög „y” betűt. Pl. Báthori-i = Báthory. Ha ugyanaz
volt a nemesi pedikátum, vagyis az előnév, mint a vezetéknév,
akkor gyakran nem a nevet ismételték meg az előnévben,
hanem helyette a’de aedem’ = ugyanonnan szót tették
a név elé. Pl. Lehoczky De Aedem, ahelyett, hogy úgy írnák:
Lehoczky De Lehota, vagy korábban Kisrákó De Aedem, ahelyett,
hogy így írták volna: Kisrákói De Kisrákó, (régebben:
Kisrákói De Kis-Rakouch)
A XVI. századtól ugyan Magyarország független ország
volt a német-római birodalomtól, de királyunk miatt
Magyarország, Ausztria és Csehország egy kulturális egységet
képezett. Így került át a cseh nyelvtanból a magyar írásba
a név végi „y”. A cseh nevekben ugyanis korábbtól a név végi
„sky”, „tzky”, és „cky” hangzást mindig „y”-nal írták. A lengyelben
nem, ott a nevek végén „i”-t írnak a nemesi név végén
is, csak a német területen volt lengyel nemesek nevét írták
a cseh írás szerinti „y”-nal. A csehek által használt „y”,
mint mondtuk már az „ü” vagyis „i-i”-nek felel meg, mint az
orosz „ij” melléknévi szóvégződés. Mikor a cseheket, morvákat
Cyrill és Metód keleti rítusú kereszténységre térítették,
akkor kerülhetett tán be a cseh írásba a görög „y”.
A felső-magyarországi vármegyék nyelve a XV. század
első felében 80%-ban magyar volt. Így a felvidéki nemesi
családok is, még ha idegen eredetűek voltak, akkor is magyarosan
nevezték magukat. Így pl. A Divék nemzetségbeli
85
családok, mint az Újfalussyak, Majthényiak, Divékyek mindig
magyarul nevezték magukat. A Beniczkyek, a velük egy
eredetű Alsóköröskényi és Túrócszenmihályi Túróczyakhoz
hasonlóan, korábban De Thurócz írattak. A rutén eredetű
Tarnóczyak is mindig magyarul nevezték magukat: De Tarnow.
A Rakovszkyak, akik Temérdek András nádortól származtak,
úgy, mint a Jeszenszkyek is, De Rakow és De Jeszen írattak.
A Prónayak, akik Csehországból eredtek, mindig De Próna
írattak, a két ágazat őséről Cherubinnak és Serafilnak nevezvén
magukat. A német eredetű Görgeyek neve nem változott,
a Trencsén-megyei Nozdroviczky, Sándor és Zomoróczy, másként
Szamaróczy azonos eredetű családok korábban Budainak
nevezték magukat. A Lehoczkyak (Régebbi írással Lehotzkyak)
is, bár pessinai morva őrgrófi, lengyel eredetűnek mondták
magukat mindig, a XIII. századtól 1487-ig Kisrákóinak
neveztettek. 1487-ben van első adat (Révay: Doc. Ad nob.),
hogy Jakab és Márton De Lehotka írják már magukat, mert
Királylehota után elnevezték Kisrákót Kislehotának, tótul
Lehotkának. De még 1512-ben is Lehoczky Máté Kisrákói
Mátéként szerepel. (A Lehoczky név viszont kifejezi a lengyel,
lechita = lendzsic eredetet is, minthogy az irtványföld lakóját,
lengyelt is jelent!) A salzi eredetű Szinyei Mersék ugyanúgy
nevezték korábban is magukat, mint ma. A cseh eredetű
Szentmiklósi és óvári Pongráczok, a velük azonos eredetű
Szent-Iványi, Udvardi Baán, Pottornyay és Szmrecsányi családok
neve is mindig magyar volt és maradt. Szintén ugyanez
a helyzet az Okolicsányi, a Plathy és Palugyay családokkal is.
A Zemplén-megyei Rákócziak, történelmünk ismert, híres családja
is bár az első királyok alatt Csehországból hazánkba költözött
Radván-Bogát nemből származnak, mindig magyarul
nevezték magukat, és a köztudatban magyar családnak tekinttettek.
A Gyarmati Balassák, Böngér kun vezér fia Borstól
eredve mindig magyarok voltak. A Dessewffyek német eredetűek,
frankóniából származtak Magyarországra még Szent
István idejében, előbb Szlavóniában bírva 17 várat, majd a
Felvidékre kerültek, ők is, mindig magyarnak vallva magukat
86
magyarosan is nevezték magukat. A Berzeviczyek szintén,
bár a helynév szláv, de a szóvégi képzés magyar. A Tarczayak
és Tarkövyek szintén. A Nedeczkyek Trencsénben, lengyel
eredetűnek mondják magukat, és tán Szent Lászlóval jöttek
Magyarországra Lengyelhonból, ezért ők és a Podmaniczkyek,
minthogy Trencsén északi része Szent István király idejében
is vagy 10–15 évig Lengyelországhoz tartozott, korábban
is lengyelesen nevezték magukat. Mikor a XIV. század
végén Zsigmond király elzálogosította a 13 szepesi várost
Lengyelországnak, akkor került nagyszámú lengyel lakosság
a Felvidékre és ekkor kezdtek a nemesi nevek is ellengyelesedni.
Mint Szepes megyében a Medveczkyek, és a már felsorolt
családok közül azok, akiknek a mai neve lengyeles hangzású
lett, majd újabb keletű nemesi családok neve is.
Az egész Felvidék nyelve korábban, mint mondtuk, 80%-
ban magyar volt, és nem szlovák. Ugyanis a honfoglalás idejétől
a XIII. századig nagyobbára lakatlan volt a terület. Csak
szórványosan fordultak elő szláv telepek az irdatlan erdőségben.
A határokat székely, úz és besenyő határőrök védték.
Ez időből származhat Liptóban Likava vára, mert 1150-ben
már nyoma van Körmöcbánya levéltárában, hogy Likavából
a várőrség megsegítésére vitézeket kérnek. A bányatelepülések,
bányavárosok lakossága, úgy, mint a szepességé is, az államalapítás
idejétől folyamatosan benépesülve német nemzetiségű,
elsősorban szász volt.
A XIII. században, II. Endre idejében és IV. Béla idejében,
a tatárdúlás után kezdődik meg a területek morva és lengyel
lakossággal történő benépesítése, különféle szerződésekkel
bíró telepes jobbágyokkal. Ennek ellenére a szepesi városok
lengyel kézre adásáig a lakosság szlávosan bár, de magyarul
beszélt. A nyelvezet szlávosodása később sem volt olyan erős,
hogy elnyomta volna a magyart, csak a köznép lengyel családneveiben
figyelhető meg, valamint a híres nemesi családok
nevének lengyeles hangzásúvá válásában, akik azután,
minthogy a család neve így lett híres, megmaradtak később
is a lengyeles hangzásnál, így is lettek védetté nyilvánítva
87
Ferenc József idejében. De a lengyeles hangzás mellett nem
a lengyel „i”-t, hanem a cseh „y”-t használták a név végén, a
már ismertetett okokból.
Magyarországon is öröklődővé vált a lovagi cím a cirkalmas,
barokkos: „nemes, nemzetes és vitézlő” címben. Latinul:
nobilis, generozus et egregius (kiváló). Viszont, kifejezetten lovagi
cím Magyarországon nem alakult ki. Névhez csatolva
nem használták soha a „lovag” szót, mint nemesi címet, lovag
alatt mindig a felavatott lovagokat érti a magyarországi
szokás.
Horthy Miklós Vitézi Rendje, mely tulajdonképpen lovagrendnek
minősül: a régi magyar nemesi vitézlő címet vette
fel. Később ezt öröklődővé tették.
(Mikor már kiment a divatból a lovaggá ütés Nyugat-Európában,
talán a XVI. század elejétől, Franciaországban, mivel a nemesség
egységes rend volt, minden bárónál kisebb rangú nemest chevaliernek,
lovagnak kezdtek nevezni, így ment át az úriember szinonimájává,
mely a magyarba is átjött a gavallér szóban. A lengyel
nemesség is minden tagját lovagnak címezte. A magyar nemesség
egységes címe pedig szintén a vitézlő lett. Ezen belül a köznemes
megszólítása: „Tekintetes, nemes nemzetes és vitézlő”
(„Domine spectabilis, nobilis, generozus et egregius”) míg
a főurak megszólítása:
„Tekintetes és Nagyságos nemes, nemzetes és vitézlő”
(„Domine spectabilis et magnificus, nobilis, generozus et
egregius”)
A XVI. század első felétől, Habsburg (I.) Ferdinánd király
uralkodása idejétől a nagyságos = magnificus cím ment
át címadományozásokkal bárói címmé. Még később, a következő
század végén is a már bárói címet nyert család tagját,
Gyarmati Balassi Bálintot továbbra is nem báróként címezik,
hanem nagyságos és vitézlő úrnak. Csak nézzük meg
versei 1676-os pozsonyi kiadásának címlapját!
„Az Néhai tekintetes és Nangos vitéz Urnak, Gyarmati
Balassi Balintnak s amaz jó emlekezetű Istenben
88
bóldogul ki-múlt Néhai Nemzetes Rimai Jánosnak, az
haza fiának, és a Magyar nyelvnek két ékességének
Istenes éneki. Mellyet a Váradi negyedik …ditio szerint
egynehány új énekkel és Imádságokkal kibotsátott.
Posonban Faber Mihály által 1676.” Itt látható a szövegben
az is, hogy az előkelő úr, Balassi Bálint tekintetes és nagyságos
vitéz, míg az alacsonyrangú nemes Rimai János csak
nemzetesként címeztetik!
Megjegyzés: A „nagyságos” = „Magnificus” cím a régi
Magyarországon a főuraknak, a mágnási rendnek járt. A XIX. század
közepéig így volt használatban, a közrendű polgárság
azonban ezt is kisajátította magának A XX. század elejétől az
uralkodó köznyelv még a piaci kofák között is megtisztelte a
másik embert a „nagysád” megszólítással, azokat, akiket korábban
„téns”, azaz tekintetesnek szólítottak, amely címzés
korábban szintén nem járt volna nekik. A „téns”, azaz tekintetes
a XIX. században csak a nemeseknek járt, még régebben,
a XVII. század előtt pedig csak a tekintélyesebb, a megyei „törzsökös”
nemeseknek. A kisebb befolyású nemesi családoknak
korábban csak a „nemzetes” megszólítás járt. Azonban a városokban
is szintén kialakult, udvarias hízelkedésként, már a
középkorban, a polgárok között is a „nemzetes” megszólítás.
Különösképpen, hogy a városok igyekeztek maguknak nemesi
jellegű kiváltságokat szerezni. (Lásd: Szabad Királyi Városok!)
A „nagyságos” udvariaskodó megszólítás a közrendűek
körében, különösen a német lakosságú magyar városokban,
valójában a „gnedige” = „kegyelmes”-ből lett, melyet később
„nagyságos”-ként fordítottak magyarra. A „gnedige” valójában
a köznépi megszólításban: „kegyed” udvariaskodó formula.
A „gnedige” szó kétféle magyar fordítása miatt (kegyelmes,
vagy nagyságos) a reformkorban a főnemesek is néha
„kegyelmes”-nek, azaz „excelleciásnak” is címeztették magukat
a régi „nagyságos” címmel azonos érték-magasságú
megszólításként. Holott az „excellenciás” csak a legmagasabb
méltóságoknak járna, mert másik magyar szokásrendi jelentése:
„nagyméltóságú”. Tehát csak a legmagasabb országos fő
89
tisztségviselőknek járna. De a nyugati nyelvekben ilyen különbségek
az „excellenciás” szó esetében nincsenek, ott minden
előkelő főurat így címeztek. A magyar arisztokrácia pedig
akkoriban Párizsba, Londonba járt, így átvette az ottani
formaságokat is. Így ezt is.
A „méltóságos” is a főnemeseknek és a magas rangú kormányzati
főtisztviselőknek járt. Ez is már szokásba jött a
XVIII. század végére. Különösképpen ekkoriban azokat illette,
akik „grófi méltóságot”, „bárói méltóságot” viseltek.
Az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Ferenc-József császár
és király az államigazgatásban mindent szabályozott. Így
azt is, hogy, kik a Főrendiház tagjai, mely családok neve védett
stb. A megszólítások is szabályozva lettek a hivatalokban.
Ez a szabályozott rendszer ment át a XX. századba is.
A Horthy-rendszerben a „tekintetes” megszólítás az állami
hivatalokban a köztisztviselők, értelmiségiek, valamint a hatóságok
és testületek címe lett. A vidéki használatban megmaradt
a nem főrangú birtokosok és az értelmiségiek címzéseként.
A „nagyságos” megszólítás a XX. században a polgárok,
értelmiségiek közhasználatú megszólítása, valamint a hivatalokban
a VI. fizetési osztályba soroltak címe. A „méltóságos”
megszólítás a XX. században a II. Világháború végéig, a
főnemesek címe, némely kitüntetéssel járó cím, valamint az
állami hivatalokban az V–III. fizetési osztályba soroltaknak
járó címzés. A „kegyelmes” cím, mely azonos a „nagyméltóságú”
címmel, és az idegen „excellenciás” címmel, a XX. század
első felében Magyarországon a III–I. fizetési osztályba sorolt
állami főhivatalnokok címe (miniszterek, államtitkárok,
nagykövetek stb. (némely kitüntetéssel járó cím, valamint
hercegek címzése. A „fenséges”, másképp „főméltóságú” az
uralkodó házi hercegek címe. (A „felséges” csak királynak és
királynénak jár!) A XX. században Horthy Miklós kormányzónak
és családjának a megszólítása is a „főméltóságú”
Megjegyzés:
Spanyolországban és Magyarországon nem volt
igazi, nyugati értelmű hűbériség, mindkét országban
90
a familiárisi rendszer alakult ki. A familiáris függősége
nem végleges, csak a seniorral kötött megállapodás
idejéig él, bármikor felmondható a familiáris részéről
is. Valójában a kisebb vagyonnal és katonai erővel
bíró nemes időleges megállapodása egy nagyobb úrral,
akinek oldalán nagyobb biztonságban van, és nagyobb
karrierlehetőségre számíthat. A familiárisi viszony viszont,
mint családi baráti viszony, egy-egy családban
nemzedékeken keresztül, sőt akár századokon keresztül
is fennmaradt. Alapja a barátság!
Az angol feudális szerkezet feltűnően ma is él az angol
társadalom hagyománytisztelete révén. Működik a régi kiváltságokat
is őrző főrendi ház, élnek a rangok és címek. Sőt
leginkább őrzi ez a társadalom a kora feudális hagyományokat
is. Láttuk, hogy a királykoronázások szertartása is brit
földről ered. Ezért ha a feudális társadalom felépítését áttekinthetően
próbáljuk ábrázolni, legcélszerűbb ehhez etalonnak
az angol mintát használni, és a többi európai ország
nemesi címeit és a középkor feudális hierarchiáját is az angolhoz
hasonlítani!

 

 

____________________________________________________ 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve - 2012

Kiadója: Novum Publishing GMBH A-7311 Neckenmarkt Rathausgasse 73.

 

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazási jog!

 

 Magyar lovagkönyv : a feudalizmus kézikönyve / Lehoczky József

 https://mek.oszk.hu/25600/25646/

A Magyar Elektronikus Könyvtárban olvasható és letölthető! 

 

 

    Új szempontok szerinti történelem-szemlélet! Egyháztörténeti és jogtörténeti OK és OKOZAT közti összefüggések!   

 

   

Oldal: 11. A király az Egyház által felkent személy és lovag is!
MAGYAR LOVAGKÖNYV - A FEUDALIZMUS KÉZIKÖNYVE- Hit, Isten, Haza, Becsület! - © 2008 - 2026 - novella-vers.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat