5. Róma vázlatos története
Krisztus előtt X. században Róma magja lett a pásztorok által
alapított település a Palatinus dombon.
Kr.e. VII. században a Palatinuson alapított település egyesült
a többi hat dombon alakult településsel, és Róma néven
tagja lett a 30 latin községből álló törzsszövetségnek, melyek
élén Alba Longa állt.
Róma nemsokára egyesült egy szabin nemzetséggel is, s
csakhamar a latinok szövetségének vezető központja lett. A gazdasági
és politikai hatalmat az etruszkok szerezték meg.
Az önkényuralomra törő, etruszk származású királyokat,
a Tarquiniusokat elűzték a római patricius nemzetségek,
és létrejött az arisztokratikus köztársaság a Kr.e. VI. század
alkonyán.
A társadalom alapegysége az állam kialakulása előtti időkben
a patriarchális nemzetség, a gens volt, vagyis egy-egy közös
ősapa leszármazottainak összessége. A nemzetségek szövetsége
alkotta a törzset, a tribust. Maga Róma a hagyomány
szerint három törzs összeolvadása útján jött létre.
A nemzetség tagjait egymással és a nemzetségeket a törzs
többi nemzetségével a közös földbirtok, közös vallási ünnepek,
közös temető és egymás megvédésének kötelezettsége
tartotta össze, kapcsolta egységbe.
Amint azonban a kedvezőbb természeti adottságok, valamint
a korai sikerek egyes törzseket kedvezőbb helyzetbe
hoztak, kezdetét vette a régi egyenlőség bomlása. A gazdagabb
törzs gyakran összeolvadt a gyengébbel, de a vagyoni
különbségek csak fokozódtak. A föld kezdett egyes családok
tulajdonába átmenni. A nemzetségi szervezet bomlásnak indult,
mivel a nemzetség összetartozásának alapja korábban
a közös föld használata volt.
Ez az átalakulás tükröződik Róma hatodik királyának,
Servius Tulliusnak az alkotmányreformjában, amely a politikai
jogokat a polgárok vagyona szerint állapította meg.
De a magántulajdon, a földvagyon mellett még mindig több
jogot biztosított a származás is. A régi nemzetségekből, a
gensekből eredő családok továbbra is ragaszkodtak előjogaikhoz,
és még hosszú ideig fenntartották befolyásukat a közügyekre.
(Respublica = közügy)
Így jött létre Rómában a két alaposztály: a patricius és
a plebejus.
A patriciusok a régi nemzetségek leszármazottai.
(A régi görögöknél hasonló az arisztokrácia)
A köznép tömege, a plebs (plebejusok tömege)
(A régi görögöknél hasonló volt a démosz)
A plebs a betelepített és önként betelepült idegenekből és
azok leszármazottaiból állott. Számuk gyorsan növekedett,
messze felülmúlta a patriciusokét, s csakhamar bekövetkezett
náluk is a vagyoni differenciálódás. A közös földből kevesen
részesültek, így csak kevesen maradtak az ősi földművelés
mellett, ehelyett inkább a sokkal jövedelmezőbb iparra
és kereskedelemre adták a fejüket. Két évszázadig tartott a
harc, hogy a plebejusok is részesülhessenek a közös földben,
és hogy teljes jogú tagjai legyenek a római népnek.
Kr.e. IV. század végére elérték a plebejusok, hogy formailag
egyenlők legyenek a patriciusokkal. Például bármely hivatalt
elnyerhettek plebejus származású polgárok is. Lényegében
azonban csak a vagyonos plebejusok élvezhették az egyenjogúság
előnyeit.
Ugyanerre az időre esett a patronátus intézményének kialakulása,
amely tartalmának megváltoztatásával fennmaradt
a későbbiek során is. A nemzetségek egyes tehetősebb
tagjai (patronusok) személyes védelmük alá vettek más személyeket
(clienseket), akik a védelem fejében hűségre és engedelmességre
kötelezték magukat.
Ebben a korszakban kezdődött a rabszolgaság intézménye
is, erősen patriarchális jelleggel. Kezdetben valószínűleg
kevés rabszolga volt, és a rabszolgák a család (familia)legalacsonyabb
rangú tagjai voltak.
A Kr.e. I. században kialakult a rabszolgák osztálya is.
Létrejöttek az óriásbirtokok, a latifundiumok is. A rabszolgaszerző
háborúk következtében a rabszolgák száma rövid
idő alatt a többszörösére nőtt. (Livius mond erről adatokat, szerinte
Kr.e. 210-ben 10000 rabszolga került Rómába, Kr.e. 200-
ban pedig egyszerre 150000)
A rabszolgák vagy állami (servi publici), vagy magánrabszolgák
(servi privati) lettek.
A magánrabszolga vagy városban élt (familia urbana), vagy
pedig vidéken (familia rustica), ura földjén dolgozott.
A rabszolgák felszabadítása törvényes úton, manumissioval
ment végbe. A felszabadított rabszolga urával szemben továbbra
is függő maradt, s ha kötelességéről megfeledkezett,
ura perbe foghatta, s így újra elveszthette szabadságát.
A kifejlődött nagykereskedelem hozta létre a lovagok
rendjét
A lovagok (equites) kezdetben a legvagyonosabb polgárságból
szervezett lovas katonák voltak. (Mint a régi görögöknél
is!)
Marius idejétől kezdve a lovas katonai szolgálatot már
zsoldosok látták el. Ez időtől kezdve a lovagok rendje külön
társadalmi osztály lett. E rend, nagy gazdagságánál fogva, nagyon
jelentékeny szerepet töltött be az állami életben, s tekintélyben
mindjárt a senatorok után következett. A lovagrend
volt a pénzarisztokrácia, a lovagok voltak a bankvezérek, ők
közvetítették a külkereskedelmet, ők bérelték a provinciákban
lévő állami birtokokat, és ők vállalkoztak középületek,
utak stb. építésére.
Miután a plebs is kivívta részvételét az államigazgatásban,
a Kr.e. III. századtól kezdve a születési nemesség
helyébe a hivatali nemesség lépett. Ezt a nemességet nevezzük
nobilitasnak. (Nobilis = hírneves, előkelő)
Ebbe a nobilitasba a patriciusi, és most már azok a plebejusi
eredetű családok is beletartoztak, akiknek elődei főhivatalokat
viseltek. (A nemesekkel, a nobilisekkel szemben álltak a
nem nemesek, az ignobilisek.) A családnak azt a tagját, aki először
viselt magas hivatalt, curulisi méltóságot, mint például
Cicero, homo novusnak, azaz új embernek nevezték, utódai
már nobiles, nemesek voltak.
Mint a római társadalom történeti áttekintéséből
láthatjuk, a lovagok, equites egybeolvadtak
a régi patriciusok osztályával és együtt alkották a
nobilitast.
A nobilitasból aki tagja volt a szenátusnak, az szenátor
(senator) volt, aki nem volt tagja a szenátusnak
(senatus), az pedig lovag. (A lovag jelvénye a lovagi gyűrű volt.
A lovagi kurta köpenyt, a trabeát viselték vállukon.
Caius Julius Caesar (élt: kb. Kr.e. 100–44-ig) törvényesen
megválasztott diktátor volt, mely tisztséget
háborús veszély esetén ruházott a respublica szenátusa
a megbízott hadvezérre, hogy a köztársaságot,
a várost, Rómát megvédelmezze az ellenséggel szemben.
Julius Caesar ezt a megtiszteltetést győztes hadjárataival
érdemelte ki. A hadsereg ráhatására megválasztatta
magát örökös diktátorrá.
Miután meggyilkolták Caesart, Marcus Antonius,
Lepidus és Octavianus megalakították a II. Triumvirátust.
(Az első triumvirátus még Julius Caesar idejében jött létre Pompeius,
Caesar és Crassus szövetségeként.)
A II. Triumvirátus legyőzte a köztársaság védelmezőit
s hárman felosztották egymás között a birodalmat.
Azután, hogy Lepidust félreállították, Antonius
a birodalom keleti tartományaiban erősítette meg hatalmát,
miután Cleopátrát, Egyiptom királynőjét feleségül
vette.
Rómában Octavianus Antoniusnak fölébe kerekedett,
végül Egyiptomban fegyveres összecsapásra került sor.
Octavianus győzelme után Marcus Antonius Kr. e. 30-
ban öngyilkosságot követett el Kleopátrával.
Octavianus létrehozta a principátus intézményét, a
szenátussal megszavaztatta magának az Augustus (felséges,
isteni) címet, és ő lett Róma első császára.
(A princeps eredetileg első polgárt jelentett és a szenátus gyakorolta
formálisan a hatalmat, végül állandósult a császári hatalom.
A császár szó Julius Caesar nevéből származik. Minthogy Caesar
korábban fiává fogadta Octavianust, aki ezért szintén Caesarnak
nevezte magát, majd utódai is. A princepsek a Caesarok voltak, így
a Caesar családnév idővel a princeps szinonimájává vált és ranggá
lett. A középkorban már a császári rangot egyszer caesarként,
másszor pedig imperátorként jelölték. Az imperátor a katonai
győztes hódítót megillető rang volt a köztársasági Rómában, melyet
a szenátus szavazott meg, később ezt a rangot is kisajátították
maguknak a császárok, s így lett belőle a császári rang szinonimája.
Ez az oka annak is, hogy sokan tévesen Julius Caesart is
császárnak mondják. Ő valóban imperátor volt, de még a köztársasági
forma szerint, a szenátus szavazata alapján, ám nem volt
még princeps. Julius Caesar örökösen megválasztott diktátor volt.
Időrendben az első princeps Octavianus volt, Augustus címmel,
ő volt az első császár.)
A Római Birodalom bukása és széthullása után a
középkori frank birodalom, a „Nyugati Római Szent
Birodalom” lett a jogutód, melyre kihatottak a régi hagyományok
és a római jog.
Római jognak azt az ezer pontba összegyűjtött törvénykönyvet
nevezzük, melyet I. Justiniánus bizánci
császár (ur. 527–65) szerkesztett egybe a régi római szokásjogból.
Rómában előkelő patriciusok sokat elmélkedtek
igazságokon, bölcselkedtek erkölcsi kérdéseken
és azok alkalmazásán a gyakorlatban. A római bírák
ezeknek a köztiszteletben álló embereknek a véleményét
kérték ki ítéleteik kimondásakor. Ezek az ítéletek
hozták létre azt a szokásjogot, melyet I. Justiniánus
császár kodifikált a Corpus Jurisban. Ezt a törvénygyűjteményt
nevezzük római jognak.
Nagy Constantinus császár (Flavius Valerius, kb. 280–337)
a római birodalom nyugati tartományainak császára, aki véres
harcokban a birodalom egyeduralkodójává lett, székhelyét
326-ban Bizáncba helyezte át, miután államvallássá tette a
kereszténységet, a 313. évi milánói edictumban.
(Constantinusi adományozásnak nevezi a katolikus egyház
azt az oklevelet, melyben I. Constantinus császár Róma püspökét,
Szent Péter utódját, vagyis a római pápát nevezte ki Pontifex
Maximus-szá, vagyis a Római Birodalom főpapjává.
Az adománylevél hitelességét Luthertől kezdve a protestánsok
később kétségbe vonták, és hamisítványnak nevezték. Az ellenben
bizonyos, hogy a keresztény egyházban kezdettől Róma püspökét,
Szent Pétert tekintették fő vezetőnek, mert Jézus őrá bízta az egyházat.
A modern történelmi kutatások szerint azok az oklevelek,
melyeket pseudo-isidori dekrálisoknak neveznek, és egy bizonyos
Isidórius Mercator művének adják ki magukat, valójában 850 körül
íródtak. Ez a törvénygyűjtemény a középkor legvégzetesebb
okirat-hamisítása volt. Az első rész, pápák levelei 311-ig teljesen
koholt, második rész, zsinati döntések 325–683-ig általában valódi,
a harmadik rész, pápák levelei 314–371-ig részben hamisított.
Ezek a dekrálisok tartalmazzák az úgynevezett konstantini
ajándékozó-levelet is, amely valójában 757 és 767 között keletkezett
Rómában. Eszerint Nagy Konstantin Szilveszter pápának
az összes pátriárkával szemben előjogot, császári inszigniákat és
Róma, valamint Itália feletti uralmat biztosított volna.)
A pápai állam tényleges kezdetének Pippin ajándékozó
levelét lehet tekinteni, mely akkor keletkezett, mikor Pipin
megígérte II. István pápának, hogy a longobárdokat legyőzi,
és Bizánc itáliai területeit a pápaságnak átengedi. Ez a pápai
állam kezdete. Ezt az ajándékozást a régebbi kutatás hamisnak
tekintette, az újabb kutatások szerint azonban valósnak
lettek elismerve, és mivel a Quiercyben, 754-ben tartott
birodalmi gyűlés is megerősítette, ezért tényleges jogerőre
emelkedett.
Ezért az adományozásért a pápa Pippint és két fiát, Károlyt
és Karlmannt királlyá kente, és Pippint a patricius Romanorum
címmel tüntette ki.
Az István pápának tett ígéret teljes beváltása Nagy Károlyra
várt, két hadjáratban végre is hajtotta. Ennek a politikai fejleménynek
volt záróköve végül is a 800 karácsonyán lezajlott császárkoronázás.
Ezzel fel lett élesztve a nyugat-római birodalom.
Ez időtől Nagy Károly, mint Basileus (koszorúzott), Isten országának
terjesztését tekintette legfőbb feladatának. A frankfurti
zsinat joggal nevezte őt „rex et sacerdos”-nak (király és pap).
Később mikor már a frank birodalom kettévált Franciaországra
és Németországra, és I. Ottó lett a császár (936-tól
német király, 962–973 császár), ezzel felélesztette a „Nyugati
Római Szent Birodalmat” („renovacio imperii”). Létrejött a német-
római császárság (tényleges nevén: „Német Nemzetiségű
Római Szent Birodalom”, mely névből a lényeg: „Római Szent
Birodalom”). Ezzel a császár az egész keresztény egyház és a
pápaság védelmezője lett. Ez időtől sokszor a pápák kinevezése
is függött a császártól, csak később sikerült a pápai államnak
függetleníteni magát. Valójában a pápai hatalom és
a császári hatalom egymástól függött, mert a császár segítette
hatalomra a pápát, de a pápa kente fel római császárrá
a német királyt és ezt meg is tagadhatta.
I. Ottó nemcsak Nagy Károly utódjának tekintette magát,
hanem annak theokratikus felfogását is maradéktalanul osztotta.
A Konstantin-féle lándzsát, mint a császárság ereklyéjét,
féltékenyen őrizte, és mindig egy napig böjtölt, mielőtt
a koronát a fejére tette. 962. február 13-án az ún. pactum
Ottanianumban megerősítette az ún. Pippin-féle ajándéklevelet,
valamint a 824-es pápaválasztásról szóló Constitucio
Romanát. (A római császárok és német-római császárok névsorát
és időrendi táblázatát megtaláljuk a könyvünkhöz kapcsolódó későbbi
részben! Kiegészítve eseményjegyzetekkel! Ugyanitt megtaláljuk
a római pápák időrendi névsorát is! Keresd!)

Kiadó: Novum Publishing gmbh 2012.

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazáésu jog!

Megrendelés:  

A könyvet jelenleg a kiadás PDF formátumában veheti meg, 1000 Ft-os áron!

Megrendelés a szerzőtől:      

 gyogyito.ero@gmail.com

email címre írott igényléssel.

 

Ezután Önnek kiküldjük a számlát az Ön által megadott email címre.

Ön a könyv árát átutalja nekünk. 

Ezután elküldjük önnek emailben a PDF formátumú könyvet.- A könyv terjedelme: 555.oldal - 

 A nyomtatott példányok már elfogytak. Ha CD-n kérné a könyvet, akkor az ára előreutalással 1800 Ft, plusz a postázási költség, mely 2300 Ft, tehát 4100 Ft. 

Oldal: 5. Róma vázlatos története
MAGYAR LOVAGKÖNYV - A FEUDALIZMUS KÉZIKÖNYVE- Hit, Isten, Haza, Becsület! - © 2008 - 2024 - novella-vers.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat