35. Európa térképe az első keresztes
hadjáratok idején

A keresztes hadjáratok nem a keresztény fanatizmus
gyümölcsei voltak, hanem a cluny-i vallási mozgalom,
a gregoriánus reform által felpezsdített vallásos
meggyőződésben gyökeredzettek. A keresztény
vallásos összetartozást valósították meg, azt az összetartozást,
amely „a szent háború” és a „treuga Dei”, a
Szentháromság fogalmát nemcsak ismerte, hanem gyakorolta
is. (reconquista) A nyugati keresztény lovagok a
szentföldi keresztes hadjáratot kezdetben valóban, mint
keresztény és misszionáriusi feladatot fogták fel.
Kezdet: a keresztes hadjáratok (1095–1270)
Történelmi kép:
Bár az iszlám már 637-ben elfoglalta a szent várost,
Jeruzsálemet (Jeruzsálem és egész Palesztina, valamint a
környező országok arab kalifák uralma alá került), ennek ellenére
a keresztények akadálytalanul zarándokolhattak azokra
a helyekre, amelyeket Jézus élete és halála miatt tiszteltek.
Az arab nyelvű muzulmánok türelmesek voltak mind a zsidókkal,
mind a keresztényekkel szemben.
Azonban az Úr 1071-ik esztendejében Jeruzsálemet az
oszmán törökök elfoglalták, és az 1080. esztendőben az
arab hódítók birodalmát megsemmisítették az oszmán- török
mohamedánok, és az uralmuk alá került egész Kis-Ázsia,
ez lett a szeldzsuk birodalom, mely a XI–XII. században állott
fenn. (Az oszmánok a törökök oguz ágához tartoznak, más
néven türkmének.)
A török szultánok és alattvalóik kezdettől ellenségesek
voltak a keresztényekkel szemben. Jeruzsálemet ez időtől
erősen kezükben tartották, a palesztinai keresztényeket elnyomták.
A zarándokoknak megtiltották, hogy belépjenek
a szent helyekre. Ez időtől az ide vezetett zarándoklatok veszélyessé
váltak.
A török hatalom most már aggodalommal tölti el a konstantinápolyi
császárt. Amikor a törökök már az ő városát veszélyeztetik,
amely egyúttal a keleti birodalom központja is, a római
pápához fordul segítségért. Ott azonban VII. Gergely pápa
maga is bajban van, hiszen szembeszállt IV. Henrik császárral.
VII. Gergely pápa levele IV. Henrik császárhoz:
1074. december
„A szaracénoktól szorongatott keleti keresztények arra kértek,
hogy menjek segítségükre. Elhatároztam ezért, hogy hadjáratra
szólítom fel a nyugat keresztényeit. Itáliában már több mint
50 ezer ember áll készen, hogy vezetésem alatt előnyomuljon az
Úr sírjáig… Ezt a vállalkozást a hit és a keresztények védelme ér212
dekében akarom végrehajtani: keleti hadjáratom ideje alatt a te
védelmedre bízom a római egyházat.”
A lelkesedés hulláma:
VII. Gergely pápa utódjának. II. Orbán pápának (1088–
1099) a segítségét kérte ismételten a keleti birodalom császára,
I. Alexiosz (1081–1118). Ezért a pápa két zsinatot is
összehívott. A keresztes háború terve ezeken a zsinatokon
hatalmas lelkesedést váltott ki.
(A bizánci császár segélykérését 1095-ben a piacensai zsinaton
tolmácsolták nyilvánosan a követek, a pápa november 27-én
a franciaországi clérmont-i zsinaton általános keresztes hadjáratot
hirdetett.)
Konstantinápolyt jelölték ki az összes lovag találkozó
helyéül. Mielőtt azonban a több mint 200 ezer főből álló sereget
felszerelték volna, Amienes-i Péter francia remete parasztokat
gyűjt egybe és elindul velük. Számuk útközben állandóan
nő és eléri a mintegy 50 ezer főt, majd a lelkesedő
tömeg egyre nő. A mámor és a kalandvágy bizonyosan erősebb
bennük, mint a keresztény erények. Amikor a Rajna vidékén
vonulnak át, véres zsidómészárlásba kezdenek. Egy
részük ezután a Magyarországon és Bulgárián történő átvonulás
közben hullik el, féktelensége miatt.
A zarándokok egy része ugyan Amienes-i Péter vezetése
alatt elérte Kis-Ázsiát, ott azonban a törökök azonnal megsemmisítették
a sereget.
A felszerelt keresztes had is elindult. A franciákból és
normannokból álló fősereget Bouillon Gottfried (Gottfroi de
Bouillon) vezette. A fősereg alvezérei is jobbára lotharingiai
és észak-francia nagyhűbérurak. Ez a seregtest 70 ezer gyalogot
és 10 ezer lovast számlált. A vezérek között: de Greis, de
Cons, du Bourg, Saint Paul, Montaigu, a touluse-i Rajmund,
a tarenti Bohemund, hegenaui és boulogne-i grófokkal találkozunk.
A fővezér és testvére Balduin, a boulogne-i gróf fiai,
és ott van még Eustachius, sőt Balduinnal tart hű útitársként
felesége, de Conches Godehild is. Maga Gottfroi de Bouillon,
a fővezér nemcsak francia gróf, de egyszersmind IV. Henrik
császár alsó-lotharingiai hercege is. Francia és egyben német
birodalmi hűbéres. Komoly, határozott jellem, ki tiszta lelkesedéssel
karolta fel a szent célt, Jeruzsálem felszabadítását.
Mikor Amienes-i (Achéry) Péter paraszti keresztes hadait
már nagyobbára szétverték a magyarok, akkor értek Bouillon
Gottfried északi franciákból álló seregei Magyarország határához.
A menekülők egy része még találkozott is a lovagi sereggel,
mely az Achéry Péter izgatottsága nélkül csak augusztus
15-én indult útnak, azon a napon, melyet a pápa kitűzött.
Jól felkészülve szeptember 20-án értek a Lajtához. Itt a sereg
megállt, mert a történtekről hírek érkeztek és ez gondolkodóba
ejtette Gottfriedet.
A korábbi események részletei:
1096. május derekán, mikor még Kálmán magyar király
csak néhány hónapja ült László király trónján és a kartali országgyűlés
még alig múlt el, akkor jelent Amienes-i (Achéry)
Péter szerzetes seregének első csapata, mintegy 15 ezer gyalog,
élén Poissy (Semmiházi) melléknevű Sansavoir Valter
francia vitéz állott. Achéry, vagy ismertebb nevén Amienes-i
Péter francia remete, a híres népszónok gyűjtötte őket össze
Franciaország északi részében, s míg ő a német birodalom
nyugati, rajna-balparti részében prédikált, addig a franciák
előre mentek. A sereg nem egészen azokból az elemekből állott,
akik azon időben a vitézlő rendet alkották. A férfiak közé
nők és gyermekek csapatai is vegyültek. Németországban is
eleinte csodálkozva, gúnyolódva nézték a tarka sereget, de
végül a lassúbb, nehézkesebb „furor teutonichus-t” is felvillanyozta
a „furia francese”. Már lelkes németek is csatlakoztak.
Kálmán király azonban ismerte és értette a szent célt,
mely lelkesítette a tömeget, ezért szabad utat, szabad vásárt
engedett nekik az egész országon keresztül. Sokáig nem is
volt baj. Gondok nélkül haladtak a keresztesek azon az úton,
mely Győrön, Fehérváron keresztül, valahol Paksnál ért a
Dunához, s azután a folyó mentében haladt a Drávához, majd
a régi római úton, Franciavillán, Nagy-Olaszon, későbbi nevén
Mangyeloson, e latin telepen keresztül Zimonyra, a Szávához
vezetett. Itt az ország szélén, mikor már a Száván átkeltek, az
utócsapatból tizenhat ember, valamilyen okból, összekapott
a magyarokkal, mire a tizenhat keresztest legyűrték, fegyverüket,
ruhájukat, pénzüket elvették, s a fegyvereket diadalmi
jelvényül a vár fokára akasztották, „a nyavalyásokat”
magukat azonban a seregük után bocsátották. Ez 1096. június
elején történt.
Valter csapatai még el sem hagyták az országot, mikor
megjött Péter remete is megszaporodott seregével, mintegy
40 ezer franciával, lotharingiaival, némettel – svábbal, bajorral
– Mosonyhoz, és bebocsátást kért az országba. Kálmán
király megadta az engedélyt az átvonulásra, azon feltétellel,
hogy a had minden kártétel nélkül vonuljon keresztül az országon.
Mindenért, amit vásárol, pénzt fizessen. Péter örömmel
ráállott, s a magyarok készséggel hoztak mindent, amire
szükség volt. Nem volt panasz sem a mennyiség, sem a minőség,
sem pedig az ár dolgában. Míg Péter délre vonult, azalatt
újabb és újabb csapatok érkeztek Németország felől a
nyugati magyar határhoz. Trencsén felől bizonyos Folkmár,
12 ezer emberrel, Szászországon és Csehországon keresztül
érkezett, ahol ő kezdte a zsidóüldözést. Gottschalk pap pedig
15 ezer emberrel a Duna jobb partján, a rendes úton, Moson
felől jött. „Mint keresztényeket, akik a keresztjüket mutatták”,
a magyarok szívesen fogadták őket és bebocsátották az
országba, és amire szükségük volt, eléjük hozták. De a jövevényeknek
szemet szúrt az ország gazdagsága, a toronymagasságú
asztagok, melyekbe több év termése volt összehordva,
a sokféle pecsenye, gyümölcs, melyekben az ország bővelkedett,
a sok szép asszony s leány, és kezdtek erőszakoskodni,
garázdálkodni, lopni. A magyarok védelmezték vagyonukat,
házuk becsületét, ezért mindenfelől összegyűltek: Folkmár
seregét Nyitránál körülfogták, megtámadták és szétszórták
a garázda csürhét. Ez is még június elején történt. Csak kevesen
menekültek meg Folkmár vezérrel együtt a bosszuló karok
elől és szabadulásukat maguk is csodának tartották.
Gottschalk pap serege, az erőszakos svábokból és bajorokból
álló, szilaj, fegyelmezetlen parasztnép, még garázdábban
viselkedett. Alig, hogy e németek benn voltak az országban,
a mosonyi portán, nem messze Szent Mártontól –
Pannonhalmától – Táplányon, akkori nevén Fejéregyházon,
a „belegravei síkon” – mint azt a külföldiek nevezték – tábort
ütöttek, s onnan kezdték az országot rabolni. Gulyákat, nyájakat
hajtottak el, a védekező pásztorokat agyonütötték, és
ekkor történt a nevezetes eset, hogy egy magyar ifjút, akit elfogtak,
nyilvánosan nyársra húzták és mondták, hogy a magyarokkal
úgy fognak bánni, mintha pogányok lennének. De
Kálmán király a mindenfelől lóra kapó magyarsággal haragtól
szikrázva megjelent: a szertecsapó hadat, mely most táborában
összebújt, körülfogta és kiadta a parancsot vitézeinek,
hogy senkinek se kegyelmezzenek a keresztesek közül. A keresztesek
sokáig védelmezték magukat, de végül a magyarok
nyílzápora, új, meg új támadásai megtörték ellenállásukat.
A harcból irgalmatlan mészárlás, fogdosás lett. Aki tehette,
a fehéregyházi templom köré menekült, de itt sem gondolhattak
hosszabb ellenállásra. Némelyek letették a fegyvert,
megadták magukat, de a magyarok menten levágták őket.
Mások ezt látva, nem akartak, „mint oktalan barmok, a vágóhídra
menni”, és még ellenálltak, de hiába bíztak a szent
hely oltalmában. A magyarok rájuk gyújtották a templomot,
s az egész seregből csak a vezér, aki „nem jó pásztor, hanem
csak zsoldos” volt, tudott megmenekülni.
Alig végzett Kálmán Gottschalk népével, mikor délről,
Péter seregéről is rossz hír ékezett. Ugyan Zimonyig, az ország
határáig nem volt baj, de itt a barátság megváltozott.
A szerémi vár ispánja, Géza, okulva az eseményekről szóló
híreken, résen volt, fegyverre készen. Erre viszont elterjedt
a hír a keresztesek között, hogy a vesztükre szövetkezett a
belgrádi – „római”– sztratégosszal, Niketásszal, ki már Valter
emberei ellen is barátságtalanul viselkedett. Péter hiába csillapította
embereit, hogy ne féljenek, mert a magyar, a bolgár
is keresztény! Ám amikor Zimony falán meglátta a Valter
embereitől elvett fegyvereket, maga is felháborodott, és már
ő is harcra tüzelte embereit. A vár ellen fordultak és bevették
azt. Burel Gottfried, etampes-i francia, a zászlótartó hágott
fel elsőnek a vár fokára. Az őrség hátrált, ki akart vonulni, de
egy részét a keresztesek még a kapuban lemészárolták, másik
részüket a váron kívül érték utol, és a megzavart csapatot
részint a Dunába szorították, részint megszalasztották.
Négyezer magyar halottról – több mint a hétezerre túlzott
várőrség feléről – beszélt a keresztes hagyomány. Benn a várban
nagy mennyiségű élelem, bor, birka, marha és ló jutott
zsákmányul a győzők kezébe. De a dicsőség csak hat napig
tartott. Jött a hír, hogy Kálmán király Nagyolasz felől közeledik,
hogy irtózatos bosszút álljon azon, akit megkaphat. Erre
a keresztesek nyakra-főre menekültek az országból, Zimony
várából, melyet ezután a nyugati világ „rossz városnak”, Male
ville-nek nevezett. Ez június végén történt.
Azonban a távozók helyett még június közepén egy újabb
kereszttel jelölt embertömeg közeledett, melyet már 200 ezer
emberre becsültek. Ez a tömeg a Rajna bal partján verődött
össze, április hava óta, mindenféle nemzetből. Volt köztük
angol, francia, német, flamand, sőt olyan távoli szigetek lakói
is, kiknek nyelvét a többiek meg sem értették. A franciák
közül kitűnt az óriás meluni vicomte, Vilmos, mint dicsekedett:
„királyi vér”, híres vitéz. Másik híresség „az ács”, franciául
„charpantier”, mert kardja sisakot, pajzsot, páncélt is áthasított,
mint az ács bárdja a fát áthasítja.
A németek egy csapatát, melyet 12 ezerre becsültek,
Emich von Leiningen gróf vezette, híres és zord, hatalmas
vitéz, „második Saulus”, ki a Rajna-menti zsidó-üldözések
egyik főembere volt.
Más csapatok más vezérek alatt állottak, közös vezér nem
volt. Csak egy cél: Jeruzsálemnek, a Szentföldnek felszabadítása.
A fegyelmet még az is veszélyeztette, hogy a sereget
számos férfiruhába öltözött szajha is követte, és mint a krónikás
írja, a tábort „folytonos delectatio” színhelyévé tette.
(Delectatio = gyönyör.)
Kálmán király a korábbi tapasztalatokból okulva már
nem engedélyezte a határon történő átlépést. Erre a válaszra
a keresztes sereg főemberei elhatározták, hogy táborhelyük
környékét, a Lajta és Duna közti földet földúlják, Mosonyt
pedig erővel megveszik, hogy utat nyissanak maguknak
Magyarországba. Ezért hozzáfogtak, hogy hidat építsenek a
mocsáron, a Lajtán keresztül, hogy a várhoz férhessenek. De
a munka lassan folyt, a magyarok gyakran kilődöztek, kijöttek
és megtámadták a munkásokat. Hetek teltek apró csatározásokban,
változó szerencsével. Augusztus vége felé a keresztesek
nagyobb csatát nyertek. Háromszázan, francia
lovasok, lesbe álltak és hétszáz magyart, akik portyázni hajóval
jöttek a Lajtán, megtámadtak, megvertek és nem csekély
számú foglyot ejtve, sok halottat maguk után hagyva a
Lajtán visszaűztek. A magyar vezért, Kálmán király egyik
öreg, ősz hajú főbb emberét, Charpentier vágta le. A győzelem
nagy örömre gerjesztette a keresztény sereget. Egész éjjel
dorbézoltak és elhatározták, hogy most már rohamot kísérelnek
meg a vár ellen, hiszen hídjuk is elkészült, az élelem
pedig fogytán van. Az augusztusi szárazságban a mocsár is
járhatóbb. Megindult hát a támadás mindenfelől. Sikerült is
a vár közelébe jutniuk, és elkezdték ostromszereikkel törni
a falakat. Két helyen rést is nyitottak. Az őrség, mely már
hetek óta harcolt, látta, hogy tovább nem tudja tartani a várat.
Maga Kálmán király is ott volt Mosonyban, ezért elhatározták,
hogy másnap, ha az ostrom megújul, felgyújtják a
várat és beljebb mennek az országba. De a várbeliek helyzetét
a keresztesek nem tudták. Míg főbb embereik azon vitatkoztak,
hogy ha elfoglalják az országot, közülük ki lesz majd
Magyarország királya, addig a tömeg csak azt látta, hogy hatheti
veszteglés után a vár még mindig áll, csüggedés szállta
meg a köznépet. Mihelyt a legelöl állók bátorsága megingott,
nem is volt többé hatalom mely képes lett volna újraéleszteni
a lelkesedést a fejetlen, fegyelmezetlen seregben. Akik a várhoz
legközelebb álltak, otthagyták az ostromszereket és futottak.
Akik utánuk következtek, futottak, a rémület tovább
terjedt. Végül az egész sereg elkezdett futni. A magyarok látták
a bomlást, és Kálmán király rögtön felhasználta az alkalmat.
Egész erejével kitört a várból. Ütötte, vágta a futókat,
akik ellenállás nélkül hullottak a magyarok kardja alatt, estek
fogságba, rohantak vakon a Dunába, Lajtába. Férfi, nő
egyaránt veszett. Víz, mező tele volt vérrel és halottakkal.
Egész éjjel folyt az üldözés. Emichet és Charpentier-t jó lovuk
mentette meg. Némelyek nádasokban bújtak el, másokat
az éj homálya mentett meg.
A sereg megsemmisült, s a futók legnagyobb része hazáig
meg sem állt, mint a franciák, kiket otthon gúnykacajjal fogadtak
és azzal a szójátékkal, hogy Jeruzsálembe akartak
menni, de csak aratásra (aratás = Moisson) Mosonra jutottak.
Ez augusztus végén történt.
Ilyen előzmények után értek szeptember 20-án Bouillon
Gottfried seregei a magyar határhoz, és ezért voltak tanácstalanok.
Az eseményekről ők is hírt kaptak és nem tudták,
hogy a magyarok ezek után miként viselkednek majd velük
szemben. Ami történt, gondolkodóba ejtette őket is. Nem látták
tisztán, mi okozta a harcot a magyarok és a keresztesek
közt. Sokan vissza akartak fordulni, de Gottfried befolyására
elhatározták, hogy megkísérelik mégis alkuval, jó szóval
megkérni a magyar királyt, hogy engedje meg az átvonulást.
Egy Ascha Gottfried nevű vitéz, ki ismerős volt korábbról
Kálmánnal, ment követül. Kálmán király Pannonhalmán fogadta.
Mind ő, mind a környezetében lévő magyar urak röstellték,
sajnálták, hogy össze kellett ütközniük a keresztesekkel.
Szerettek volna megoldást találni Gottfried csapatai
számára, de nem bíztak már bennük se. Nyolc napig tanakodtak,
majd Kálmán megüzente, hogy Gottfried herceggel
személyesen szeretne találkozni, hogy megismerje. Gottfried
kész volt a találkozásra. Megbeszélték a találkozót a Lajtánál.
A herceg mintegy 300 vitézzel jött. A kíséret hátramaradt,
és csak ők jöttek össze néhányad magukkal a Lajta átjárójának
közepén. Kálmán sasszemének nem volt nehéz kiismernie
a keresztes vezért: meghívta magához és Gottfried eljött
Pannonhalmára, melyről a franciák is hallották, hogy a lovagok
védőszentjének, a híres galliai szent püspöknek, tours-i
Szent Mártonnak ez a szülőhelye. Nyolc nap folyt le barátságos,
fényes vendégfogadással, melynek a vége az lett, hogy
Kálmán király megadta az engedélyt az átvonulásra. De azt
kérte, hogy a vezér testvérét, Balduint és feleségét, de Conches
Godehildet kezesül adják, míg átvonul a sereg az országon.
Később azt beszélték, hogy Balduin ellenkezett, félt kezesül
maradni, ezért Gottfried vállalta, hogy ő marad Kálmán királynál
kezesnek, addig a Magyarországon átvonuló keresztes
had fővezérletét így Balduinra bízta volna. Végül mégiscsak
Balduin vállalta a kezességet.
A keresztes csapatok a Lajtához húzódtak, a magyarok
is összegyűltek, Balduint más kezesekkel együtt átvették.
Ezután Kálmán király megengedte, hogy az út megnyíljék, a
keresztesek az országba vonulhassanak. Október közepe volt.
Gottfried minden csapat, minden sátor előtt kihirdette táborában,
hogy halál fia, aki a magyar földön valami kárt okoz,
verekedést kezd, továbbá mindenért készpénzzel kell fizetni.
Viszont Magyarországon is szerte hangzott a királyi parancs,
hogy a keresztes hadnak adjanak mindent, amire szüksége
van, és méltányos áron adják azt! A sereg átvonulását semmivel
ne akadályozzák, hanem könnyítsék! Egyúttal azonban
együtt volt Magyarország fegyveres ereje is, hogy a kereszteseket
egész útjukon szemmel tartsa, kísérje. Ilyen fegyelem és
elővigyázat mellett az idegen had baj nélkül elérte a Drávát, s
azon tutajokon átkelt. Nagyolaszon három napig pihentek, míg
magyar élelemmel ellátták a kereszteseket, ezután Zimony felé
folytatták útjukat. E baljóslatú helyen sem történt semmi baj.
Amíg átkeltek a Száván, a közelben mindig ott volt a Duna bal
partján, a Temes folyam környékén Kálmán és a magyar sereg.
Mikor pedig az utolsó keresztes vitéz is túl volt a Száván,
bizánci földön, megjelent a Duna-parton Kálmán király és
gazdag ajándékokkal elbocsátotta Balduint és a többi kezest.
Itt Gottfried és Balduin összeölelkeztek, összecsókolóztak a
magyar királlyal, ezután folytatták útjukat a Szentföld felé.
De még el sem hagyta az országot Gottfried hadainak az
északi franciákból álló része, mikor a déli franciák különálló
csapata Felső-Olaszországon, Friaulon át Dalmáciába ért, vagyis
a horvátok és szerbek lakta adriai tengermellékre. Innen
igyekeztek a közös gyülekezőhelyre, Konstantinápolyba.
Vezérük a touluse-i és st. Gillesi gróf Raymond és Aymar puyi
püspök, a pápa legátusa (követe) volt.
A régi római út, melyen haladtak, csak Segniáig megy
a tengerparton, ezután balra fordul az ország belsejében, a
gecske-likkai fennsíkon keresztül, a Dinári hegység aljában
folytatódik. Ezen az úton a keresztes had sehol sem találkozott
azzal a barátsággal, azzal a kényelemmel, mellyel társaik,
kik magukat megbecsülték, a magyar birodalomban találkoztak.
Ugyanis e vidék északi részén ekkor még fennállott
a horvát királyságnak az a maradéka, mely László király hódító
hadjáratát túlélte, sőt királya, Péter az időben új erőt öntött
belé, és a határát a Gozdig terjesztette. A novemberi ködös,
zordon időjárás mellett még a „puszta, járatlan, hegyes”
vidéken a „vad, szilaj” lakosság ellenséges indulataival is meg
kellett küzdeni. Semmiféle támogatást nem kaptak. Nem volt
vezető a hegyi utakon, a lakosság szétfutott, elrejtőzött váraiba,
falvaiba. A sereget ugyan nem merték megtámadni, de
ha valaki betegen, fáradtan elmaradt, akkor rajtaütöttek, és
mint a barmot, lemészárolták. Raymond gróf mindig az utócsapatnál
volt, hogy szemmel tartsa, elriassza a támadókat,
akik ha nagyobb erő jött ellenük, meredekhegyi, sűrűerdei
rejtekeikbe futottak, hova a provencálok utánuk nem mehettek.
Csak egyszer sikerült Raymondnak vagy hetet közülük elfognia,
de akkor a többi annál dühösebb lett és kezdte erősen
szorítani a franciákat. Ezért a gróf, a vad ellenséghez méltó
vadsággal, a foglyok közül egynek a szemét kitolatta, a másiknak
kezét, lábát, orrát levágatta és úgy hagyta őket azon
az úton, hogy a horvátokat elrettentse és késleltesse. Ez sikerült
is neki, mert végre ő is elérte a fősereget.
A sereg jól felszerelt, és nagyobbrészt harcban próbált lovagokból
áll. Azonban semmit sem tud ez a had még azokról a
megpróbáltatásokról, amelyeket majd el kell viselnie. Nem ismeri
keleten sem a népet, sem az országot. Egymás után jönnek
a bajok, rajtaütések, járványos megbetegedések. Útközben
ezrek halnak meg. Végre elérik Kis-Ázsiát. Elfoglalják Edesszát
1097-ben, Antióchiát 1098-ban, végül Jeruzsálem ellen vonulnak.
A keresztesek több mint egy hónapig ostromolják Jeruzsálemet,
míg végre 1099. július 15-én elfoglalják a várost.
A „Béke Városában” irgalmatlan vérfürdőt rendeznek, a
muzulmánokat ezrével ölik meg.
A győzelem eredményeként a meghódított területeken
francia mintára hűbéri államokat szerveznek. A jeruzsálemi
királyság alá az antióchiai fejedelemség, valamint az edesszai
és tripoliszi grófság tartozott, mint őrgrófságok. Gottfried
lett a „Szent Sír őre”, halála után testvére I. Balduin (1100–
1118) már királynak nevezte magát.
A keresztes hadjáratok a középkor egyik legsajátságosabb
vallásos intézményét hozták létre: a lovagi és szerzetesi ideál
ötvözetét, a lovagrendeket. A keresztes lovagrendek tagjai a
szerzetesi hármas fogadalom mellett a szentföldi zarándokok
ápolására és a Szentföld védelmére is fogadalmat tettek.
Általában lovagokra, papokra és laikus testvérekre tagozódtak,
három osztályt alkottak.
A nemes lovagoknak az volt a feladata, hogy a zarándokokat
a Szentföldön és az odavezető úton megvédelmezzék zarándoklatuk
közben, fegyverrel is, ha kell. De ha kell, ápolják
a megbetegedetteket is.
A második, a kisebbik csoport volt a rendi káplánoké, ők
látták el valamennyi rendi tag lelki gondozását.
A harmadik csoportot a laikus testvérek alkották, akiknek
a rend anyagi ellátásáról kellett gondoskodniuk. Ők végeztek
minden szükséges kézműves munkát, de ha kellett, fegyveres
szolgálatot is teljesítettek. A lovagok belépésük előtt ünnepélyes
fogadalmat tettek szegénységre, engedelmességre és szüzességre,
ezután közösen éltek rendi váraikban. Vezetőjük a
Nagymester volt, tisztjeik a kontúrok.

a) templomos lovagrend (fehér alapon vörös kereszt)
b) Johannita lovagrend (fekete alapon fehér kereszt)
c) Teuton lovagrend (fehér alapon fekete kereszt)

TOVÁBBIAK A KÖNYVBEN OLVASHATÓAK! RENDELD MEG!

____________________________________________________ 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve - 2012

Kiadója: Novum Publishing GMBH A-7311 Neckenmarkt Rathausgasse 73.

 

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazási jog!

Megrendelés:  

A könyvet jelenleg a kiadás PDF formátumában veheti meg, 1000 Ft-os áron!

Megrendelés a szerzőtől:      

 gyogyito.ero@gmail.com

email címre írott igényléssel.

 

Ezután Önnek kiküldjük a számlát az Ön által megadott email címre.

Ön a könyv árát átutalja nekünk. 

Ezután elküldjük önnek emailben a PDF formátumú könyvet.- A könyv terjedelme: 555.oldal - 

 A nyomtatott példányok már elfogytak. Ha CD-n kérné a könyvet, akkor az ára előreutalással 1800 Ft, plusz a postázási költség, mely 2300 Ft, tehát 4100 Ft. 

 

 

 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve -

 

Kiadója: Novum Publishing GMBH A-7311 Neckenmarkt Rathausgasse 73.

 

 

 

Austria - Germany - Hungary -Spain - Switzerland

 

  

 

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazási jog!

 

 

 

    Új szempontok szerinti történelem-szemlélet! Egyháztörténeti és jogtörténeti OK és OKOZAT közti összefüggések!   

 

    

Oldal: 35. Európa térképe az első keresztes hadjáratok idején
MAGYAR LOVAGKÖNYV - A FEUDALIZMUS KÉZIKÖNYVE- Hit, Isten, Haza, Becsület! - © 2008 - 2024 - novella-vers.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat