17. A XIV. századtól a bárói rend
alakulásának részletes áttekintése
Miként jöttek létre az óriásbirtokok?
A honor és zálogbirtok fogalma
A társadalmi előzmények
Az Árpádok korabeli társadalmi tagozódást már korábban
leírtuk.
Az Anjouk idejétől kialakult az egységes nemesi
rend. A nemesi renden belül a XIV. században az előkelő,
régi országos nemesekből kerülnek ki a királyi
tanács tagjai, a bárók és a főispánok.
Az ország bárójának nevezett hivatalok:
Nádorispán, országbíró, tárnokmester, főlovászmester,
erdélyi vajda, főpohárnok, főkomornok, főajtónálló,
kardhordozó-mester (időnként), később a
koronaőrök, horvát bán, szlavón bán, szörényi bán
(aki egy személyben mindig a temesi grófnak nevezett
temesi, torontáli és krassói főispán volt), továbbá a helyi
bánok és vice bánok, mint a macsói bán is, valamint
a régi szokás szerint a pozsonyi ispán, mert korábban
ez a hivatal mindig együtt szerepelt a legfőbb tisztségekkel,
minthogy vagy a nádor, vagy a tárnokmester
töltötte be azt.
Zsigmond király idejében még az ország bárója
Magyarországon az ország zászlósura, aki hadat vezet,
a királyi tanács tagja. A királyi tanácsban részt vettek
olyan nagybirtokosok is, akik nem töltöttek be hivatalt.
Őket nevezték nagyságosoknak, „magnates”, mágnásoknak.
Ferdinánd király azokat az urakat, akik ilyen
hivatalban voltak megtisztelte az öröklődő nagyságos
címmel, amiből az örökös báróság lett. Az adományozás
szövege általában így szólt: „a vitézlő nemesek sorából,
a nagyságos zászlósok sorába” emeli. A XVI. században
még igen kevés család bírt örökös zászlósúri ranggal, csak a
legjelentősebb, legaktívabb családok; azok, akik ténylegesen
is országnagyok voltak, országos hivatalt töltöttek be, vagy
kiemelkedő tettet hajtottak végre, mint például göncruszkai
Dobó István, az egri győzelmet. Ő ezért „a nagyságosok rendjébe
emeltetett”, s egyúttal Kendy Ferenccel közösen erdélyi
vajdává neveztetett ki, vagyis az öröklődő cím itt még együtt
szerepel nála is az országnagyi főméltósággal.
Szent István király korában még minden comes és
senior önálló haderőszervező volt, önálló haderővel
bírt. III. Béla korára és az utána következő időkben
ezt a feladatot már a „báró urak”, a zászlósurak veszik
át. Az ő feladatuk az ország haderejének a megszervezése.
Ez természetesen nem jelenti azt, hogy
a megyei comesek és a birtokos seniorok lemondtak
volna hadállítási jogukról, őnekik továbbra is vannak
familiárisaik, azok a vitézek, akiket a senior hadában
„iobbagionak”, a várispán hadseregében pedig, várjobbágynak
nevezünk. (Korabeli szóhasználattal mindkettő
„jobbagio”, de a várjobbágy pontosított neve „iobbagio castrensi”
vagy „serviens castrensi.”) Továbbá, a szerződött szabad lovagok,
vagy vitézek, a „miles hospes”-ek is ott vannak
a seniorok alkalmi seregében is csakúgy, mint a comes
hadseregében, familiáris hadában. Ámde a haderőszervezés
súlypontja már átkerül a XIII. században „barones
regni”, az ország báróinak kezébe. A bárók a haderőszervezés
fedezetéül egyre nagyobb birtokokat kapnak
„honor”, háladíjképpen, mely birtok nem örökletes elméletileg,
csak a feladatkör ellátásának anyagi fedezetéül
szolgál. Ámde ez a honorált tevékenység, mivel többször is
több kiadással jár, mint amennyit az ideiglenesen átvett birtok
jövedelmez, ezért a király továbbra is tartozik a bárónak,
főtisztnek, míg a befektetett összeg megtérül. Így a honor birtokok
is sok esetben magánbirtokként kezdenek szerepelni,
s mint ahogy a pénz is öröklődne, ezek is öröklődnek a király
engedélyével, és a családban maradnak, míg a király vissza
nem veszi. De a visszavétel is pénzbeli megváltással történik,
a király visszavásárolja, ha van rá pénze, vagy megengedi a
családnak, hogy további pénz lefizetésével, melyet a kincstárnak
fizetnek, újabb időre is birtokukban tartsák a területet.
(Ez Zsigmond király idejére már mindennapos lesz, minthogy,
a király állandó pénzhiánnyal küzd, vagy tervei fedezetéül pénzügyi
tranzakciókba kezd.)
Így ezek a honor birtokok is egyenlők lesznek a már létrejövő
fogalomként szereplő zálogbirtokokkal is, melyek az
urak egymás közti adás-vételét jelenti, figyelembe nem véve
az 1351. évi Aranybulla-megerősítés rendelkezését, mely a nemesi
adomány-birtokok elidegeníthetetlenségét mondja ki.
(A birtokok elzálogosítása a későbbi időben általános gyakorlattá,
a szokásjogban elfogadottá válik. Közismert az elzálogosított
szepesi városok esete, mely Zsigmond király és Lengyelország
pénzügyi tranzakciója volt. Az elzálogosított városokat, majd később,
Mária Terézia váltotta vissza, évszázadok múlva!)
A birtokok nagyságának növekedésével, egyes urak,
de különösképpen a tényleges országnagyi hatalommal
rendelkezők, kezdenek túlzott hatalomhoz jutni a királyi
hatalommal szemben. Az 1222. évi Aranybulla
XVI. törvénycikke kimondta, hogy „Örökbe nem adunk
egész vármegyét, sem egyéb királyi tisztet.” (Megerősítése
a dekrétumnak: 1231; 1267-i országgyűlés; majd 1351-i Nagy
Lajos általi megerősítés.)
Ezt a rendelkezést a szerviensek saját jogbiztonságuk
megerősítése végett követelték ki, hogy megakadályozzák
a nyugati mintájú hűbéri uradalmak
létrejöttét. Ugyanis, ha a vármegyék nyugati mintájú
grófságokká lettek volna a későbbiekben, akkor a szegényebb
nemesek, a szerviensek nagy része a várjobbágyokhoz
hasonló függésbe került volna.
A tatár veszedelem után, az országot újból fel kellett építeni.
Béla király belátta, hogy engednie kell a servienseknek is,
de a báróknak is. Ezért aztán a bárói hivatalban lévők honor,
továbbra is nagy kiterjedésű uradalmakat kaptak, hogy a birtok
jövedelméből hadakat állítsanak. Sőt, a nagyobb örök birtokok
adományozása is tovább folytatódott. Mint mondtuk
már, a királyok amúgy sem vették magukra nézve kötelező
érvényűnek, hogy nagy uradalmakat ne ajándékozzanak el
a királyi várföldekből, hiszen a régebbi királyok is megtették
azt, mint pld. II. Géza és Imre királyok, majd egyre gyakrabban
II. Endre is. Sőt IV. Béla is adományozott nagy birtokokat,
de ekkor már az eladományozott várbirtok beleolvadt a
szomszédos nagyobb megyébe s megszűnt királyi vármegyének
lenni, ebből következően pedig, nem sérült a törvényi
rendelkezés, mely csak, az egész vármegyéknek az eladományozását
tiltotta. IV. Béla idejében pedig, már hűbéri jellegű
kötelezettségek is feltűntek az adománybirtokhoz kötve.
A horvát-szlavón országrészben ez egészen természetes is
volt, mert az ottani vármegyéket, még a szlavóniaiakat se,
vették Szent Istváni alapításúnak.
Így az Aranybulla XVI. törvénycikkének rendelkezését sem
kellett a déli hercegség és bánság területére is érvényesnek
tekinteni. Csak a szűkebb értelemben vett Magyarországra
és Erdélyre vonatkoztatták a törvény rendelkezését.
(Ugyanis már Könyves Kálmán király egy közigazgatási
egységbe foglalta Horvátországot és Szlavóniát, miután
végleg a Magyar Királysághoz csatolta Horvátországot
is, meghódítva Horvát-Dalmáciát, megszilárdítva ott a magyar
Szent Korona hatalmát, befejezvén azt, amit már Szent
László elkezdett. Lásd könyvünkben Horvát-Dalmácia kezdeti
történetét!)
Az adománybirtokosok magánbirtokain
is szorgalmazta
IV. Béla király a várak építését és magánhaderő szervezését.
De az országnagyok, hogy tisztüket elláthassák, ehhez
az anyagi fedezetet biztosíthassák, szolgálati, honor birtokot
is kaptak. Ezek „honor-birtokok” nem öröklődtek, hanem
használatra, a hadi megbízatás teljesítésének fedezetére
szolgáltak. A nyugati beneficium magyarországi változata ez.
Láthatjuk a nyugati feudális hierarchiának az áttekintésénél,
hogy kezdetben a hűbéri birtokok nem voltak örökletesek, a
szolgálat idejére szóltak, beneficiumul lettek adományozva,
melyet a hűbérúr a vazallus megkérdezése nélkül visszavehetett,
és másnak adhatott.
(A nyugati hűbérbirtokok csak később lettek örökletesek, mint
majd könyvünk későbbi részében erről még szólunk. A XIII. század
végi feudális anarchia idején, mikor az egyik ellenkirály
III. Endrével szemben, 1292–’95 között, a pápa által támogatott
Martell Károly volt, akkor francia mintájú hűbéreket adományozott
ő is és anyja, Mária is. Lásd könyvünkben a magyar uralkodók
résznél, III. Endre alatt!)
Tehát ismételve magunkat:
A honor birtokok is, tulajdonképpen már zálogbirtokok
voltak. A királynak adott kölcsön fejében a tartozás visszafizetéséig
szólt a birtokjog; ámde ez a gyakorlatban örökletessé
vált, hiszen az örökös örökölte az adósság visszafizetésének a
követelését. A zálogbirtok intézménye azután Zsigmond király
korára általánossá válik. A király állandó
adósságainak fedezetéül
kölcsönöket vesz fel, ennek ellenszolgáltatásaképpen
várbirtokot ad. Időnként visszaváltja, sokszor magasabb áron,
mint az eredeti zálog értéke. Majd az uradalmat ismét zálogba
adja. A későbbi időben létrejövő óriásuradalmak többsége
ilyen zálogbirtok volt. A haderő állítására
honor kapott
bárói birtokok gyakorlatilag szintén hasonlóak, hiszen
a haderő állítása pénzbe kerül és ennek ellenszolgáltatása a honor birtok is.
Ezek a birtokok azonban mégsem tekinthetők örökjogú birtoknak,
így nem sérült az Aranybullának
azon kitétele, hogy
a király egész vármegyéket ne adományozzon el. Azonban a
valóságban
mégis a bárói hivatalban lévők kezén országrésznyi
uradalmak
jöttek létre.
IV. Béla halála után, IV. László idejében
ez a jelenség még
inkább felerősödött. Úgyhogy az 1279. évi, óbudai országgyűlés
kimondta, hogy a királyi várföldeket vissza kell azon év
végéig adni a koronának. (Kivéve a jogos adományokat!)
Ennek ellenére, a most ismertetett okokból mégis létrejött
az Árpád-ház kihalásának idejére a „kiskirályok
kora”. Az országot ekkor 15 főúr tartományára oszthatjuk.
Horvátországban a Frangepánok és Szubichok
(Zrínyiek), Szlavóniában Vodicsai Babonics István, a
Délvidéken Csák Ugrin és Drabutin István, Nyugat-
Magyarországon Kőszegi Henrik, Észak-nyugaton
Csák Máté, Nógrád vidékén a Rátótok és Ákos István,
Észak-keleten Aba Amadé, Borsa Kopasz, Pók Miklós,
Erdélyben Kán László, Vejtehi Tivadar és Baszarába
voltak a tartományurak. Ők lényegében azonosak egy
személyben az országos és udvari főméltóságokkal. Bár
mint mondtuk már, a királyné udvartartásának is ugyanazok
a méltóságviselői megvannak, mint a király udvartartásának,
tehát vannak a királyi udvari főméltóságok mellett királynéi
udvari főméltóságok is. Sőt, III. Endre ellenfeleinek,
az ellenkirályoknak, Habsburg Albertnek és a pápa által elismert
Martell Károlynak is meg vannak a kinevezett főméltóságai;
de ezek az előbb említett nagyurak tudták ténylegesen
kiépíteni hatalmukat, a pártok viszálya között is megtartva
pozíciójukat.
Anjou királyaink korára letisztult a helyzet. I. Károly
(Károly Róbert, vagy Róbert Károly) leverte a tartományurakat
és visszaállította a királyi hatalmat. Szorgalmazta ismét
a magánföldesúri hadseregek szervezését. Várépítési engedélyeket
adott. Pl. a Báthoryaknak Ecseden vár építését engedélyezte
és „megengedte
azt Hűségnek nevezni”. Pakson
a Pákosyaknak engedélyezte „Pax” várát megépíteni és azt
„Békének” nevezni.
Azon úr, aki legalább ötvenfős zászlóaljat állított ki, saját
zászlaja, banderiája alatt vezethette azt harcba. Az ötven fő
valójában ötven lándzsást jelentett, amelynél minden páncélos
vitézhez általában két fegyvernök is tartozott, vagy egy
fegyvernök és egy vezeték ló, így ezek a hadtestek legalább
100-150 főt tettek ki.
épen a kiskirályok fennhatósági térképe látható

A későbbiekben, mint már korábban mondtuk, az Anjoukor
végére, Zsigmond idejére a főispáni tisztség tekintélybeli
jelentősége csökkent Szent István király
korának comeseihez
képest. A főispánok feladata ugyanaz maradt, mint az Árpádkorban
a királyi vármegyei ispánok hivatalával járó feladatkör,
ő képviseli a királyi tekintélyt a vármegyében, azonban
a XIII. század végétől kialakult, jogi értelemben vett „nemesi
vármegyét” már a megyei nemesi önkormányzat személyesíti
meg. Zsigmond király idején a comesi hivatal már csak
egy jól jövedelmező állás. Az ambiciózus nemesek célja már, a
„barones regni” hivatalába kerülni. Ennek az eléréséhez a lépcső
az ispáni hivatal viselése, bizonyítandó a rátermettséget.
Zsigmond király idejére már a főispán, az alispán,
aki általában a familiárisa, valamint a szolgabírák közösen
irányítják a vármegyét és tekintélyben már gyakorlatilag
hasonlóak. Zsigmond király különösképpen szorgalmazta
az önálló vármegyei önkormányzat kialakulását,
ezért pénzbüntetés terhe mellett kötelezte a tekintélyes ne130
meseket, hogy ha egy-egy megyei hivatalra megválasztják
őket, akkor azt kötelesek elvállalni.
Az igazi ambíciók célja viszont már az ország báróinak
sorába kerülni!
A „barones regni”, mint láttuk az előzőekből, az országos
főméltóságok: nádorispán, országbíró, tárnokmester,
főlovászmester, főpohárnok, főétekfogó, ehhez
jön még időnként fő kardhordozó, továbbá a főkomornok,
főajtónálló, főudvarmester, az erdélyi vajda, a horvát
és szlavón bán, délvidéki bánok, vice bánok.
A bárók mellett szintén az országos főméltóságok
közé számítanak, a prelátusok, vagyis az egyházi főméltóságok:
érsekek, püspökök, apátok, prépostok, ők
a „prelates regni”.
(Az Árpádok idején még a királynénak is voltak
ugyanezen főméltóságokat viselő bárói, s a XIII. századi
anarchia idején az egy időben lévő ellenkirályoknak
is, értsd: III. Endrének, Albertnek és Martell
Károlynak is! Később, Zsigmond király idején, Borbála
királynénak is!)
A bárók időnként lekerülnek a hivatalból, más lép a helyükbe,
időnként ismét visszakerülnek a hivatalba, esetleg
másik tisztségre. Minden újonnan megkoronázott király is
új főurakat nevez ki maga mellé. A hivatalból lekerült bárók
helyébe gyakran valamelyik családtagjuk kerül, így nem sérül
az Aranybullának azon kitétele, hogy „sem egyéb királyi
tisztet nem adunk örökbe”.
Ezt ekkor már úgy értelmezik, hogy a királyi tisztség
alatt, a király mellett helyet foglaló tisztséget kell érteni,
vagyis az udvari és országos főméltóságok tisztségét.
Azaz a régi kifejezéssel „jobbágyurak”, a későbbi szóhasználatban
pedig, a „barones regni” értendők ekkor már
a királyi tisztség alatt.
Ezekre a tisztségekre vonatkozóan viszont a későbbiekben
is, mindig betartották, hogy a királyi tisztség ne öröklődhessen.
Ámde a hatalmon levők családjuk számára mégis biztosítani
tudják, hogy mindig a legfőbb hatalomban maradhassanak.
Kisebb érdekcsoportok harca is megkezdődik, létrejönnek
a
bárói ligák. A szerencse és az éppen legerősebb érdek dönti el,
melyik csoportosulás van éppen királyi kegyben.
A XIV–XV. század fordulója táján, a leváltás és visszakerülés
körforgásába körülbelül 60 család kerül be. A tényleges 15–
20 országnagy, továbbá a királyi megbízatással bamdériumállító
zászlósok, valamint a királynéi udvari méltóságok, akit
szintén a szűkebb értelemben vett bárók közé számítanak,
a közgondolkodásban a leváltásuk után is bárók maradnak.
Néhány család, akinek tagjai igen gyakran, egymást váltva,
de egymás mellett is sűrűn viselnek országnagyi hivatalt, a
felületes szemléletű társadalom szemében már szinte örökös
bárói famíliáknak tűnnek. Így maradt fenn a köztudatban
mindmáig a leghíresebb családok neve, mint a Kanizsaiak,
Rozgonyiak, már az Anjou időkben, később a Guthi Országok,
Garák, Báthoryak. A XIV. századtól a „barones regni” közé sorolják
még a „temesi grófot”, vagyis Temes, Torontál és Zaránd
vármegyék főispánját, mert ez a három vármegye és a szörényi
bánság, mely hozzá volt csatolva, alkotta az állandósult fogalommá
vált „Temesi grófságot”. Továbbá a bárók közé sorolták
ez időtől a „pozsonyi grófot”, vagyis a pozsonyi főispánt
is, ennek magyarázata a régi szokásjog,
mert ezek az ispánságok
korábban állandóan együtt szerepeltek
valamelyik országnagy
másik tisztségeként a bárói tisztséggel, így például
a nádor egyúttal pozsonyi comes is volt.
Zsigmond király koráig a királyi tanácsban részt vehettek
az éppen az udvarnál tartózkodó nagybirtokosok is, akik
nem viseltek hivatalt, de a király meghallgatta szavukat.
Őket a király „nagyságosnak” (magnificus) címezte, ők voltak
a „magnates”. Így Zsigmond király idejében, a hivatalban
lévők és a leköszönt bárók, a nagyságosok és a prelátusok
együtt alkották a királyi tanácsot. Hivatalos nevük a korban:
„Barones et magnates et prelates regni”. Mátyás király
korára már a királyi tanácsban
csak a „barones et prelates
regni” vehettek részt. Vagyis csak a hivatalban lévők. Számuk
ekkor kb. 110 fő. Viszont a megbízott feladatot ellátó más királyi
főtisztek is beletartoznak már Mátyás király idejében
„barones regni” csoportba, tehát országos főkapitányok, királyi
várkapitányok, általában véve az országos főzászlósurak
alá tartozó királyi alvezérek, katonai parancsnokok is.
Egyébként Zsigmond idejében a főispánok is gyakran egy-egy
király személyét helyettesítő főméltóság familiárisai, országnagy
által vannak kinevezve. (Ezért is csökken a főispáni hivatal
tekintélye az Árpád-korhoz képest.)
Az országos és kisebb katonai főtisztek is sokszor egy-egy
főméltóság patronátusa alatt vannak kinevezve, de a hivatalos
megbízatás ez esetben is királyi, mert a nádor, országbíró,
tárnokmester a király személyes jelenlétét képviseli,
mint a bíráskodás esetében is. (Lásd, „királyi személyes jelenlét
bírósága”, melyből később a XVI. századtól a Királyi Tábla és
a Hétszemélyes Tábla lesz. Az elnevezés magyarázata, hogy régen,
Szent István király helyett a nádor már sokszor ítélkezett,
de a végső döntés jogát a király magának fenntartotta. Később, a
nádor curiális comese, az országbíró is átvette az ítélkezést, majd
időnként a tárnokmester is, de Szent István korára emlékezve,
mindig a király nevében mondták ki az ítéletet, mint a király személyes
jelenlétét képviselő megbízottak.)
A „királyi személyes jelenlét” megnevezés Zsigmond
király idejére alakul ki, mikor már Zsigmond a Római
Szent Birodalom császára lesz. Ekkor a birodalom kancellárjává
Kanizsai János esztergomi érseket nevezi ki
az uralkodó, Magyarország kormányzását pedig teljes
egészében az „ország báróira” bízza. Ez időtől a
királyi tanács tagjai magukat prelátusoknak, báróknak,
Magyarország valamennyi előkelőjének nevezték,
határozataik iránt pedig Magyarország Királysága
Szent Koronájának tekintélyére hivatkozva követeltek
engedelmességet, Kanizsai János pedig felvette a
Szent Korona Kancellárja címet. A királyi pecséten ez
időtől a köriratban ez állott: „Sigillum Sacre Coronae
Regni Hungariae.” A királyi tanács akarata ez időtől
az állam akarata, mely a királyi korona tekintélyéből
származik.
Ismétlésekbe bocsátkozunk, de a logikai áttekinthetőség
megkönnyítéséért kicsit vissza kell tekintenünk megint
a korábbi időkre!
Szent István király királyi tanácsának neve consilium
volt, mikor nagytanácsot tartottak, annak neve
concilium. Ez egy ünnepélyes tanácskozás volt, ahol
minden tekintélyes úr, vagyis a „principes”, „optimates”,
a „maiores natu et dignitatu” részt vett. (Fordítása: főemberek,
jobbágyurak, nagyok a születés és hivatal jogán)
Gyakorlatilag ez volt a későbbi idők főrendi gyűlésének
az őse. Itt részt vettek az országnagyok, comesek
és az előkelő seniorok, valamint a prelátusok.
Szent László és Könyves Kálmán királyok idejében ezt
a gyűlést „szent szinódusnak” nevezték. Gyakorlatilag
ugyanaz volt, mint a concilium, de vallási kérdésekkel
is foglalkoztak az egybegyűltek, mint országos zsinat.
Ilyen országos zsinat emelte szentté 1083-ban István
királyt, Imre herceget és a vértanú Gellért püspököt,
Gergely pápa engedélyével.
Az előbb ismertetett concilium felállás maradt meg
gyakorlatilag
az Anjouk és Zsigmond király koráig,
csak más néven.
Tehát a királyi tanács tagjai az országnagyok, prelátusok,
valamint, az éppen az udvarnál tartózkodó
nagybirtokosok és a főispánok. Az ő nevük ez időben
már „magnates”, vagyis a „nagyságos” címet viselik;
mikor a király megszólítja, így tiszteli meg őket.
Azonban, mert az Aranybullának a rendelkezését, most
már úgy értelmezve, hogy országos tisztséget örökölni nem
lehet, következetesen betartották,
ezért továbbra sem alakult
ki ténylegesen zárt, körülírható létszámú főnemesség.
A főnemesség egyedüli megkülönböztetése az, hogy a király
„nagyságosnak” szólítja. S ez nem egy hivatalos okiraton
kimondott címadomány.
Mikor Zsigmond király megalapította a Sárkányos
Társaságot, melynek legmagasabb fokozata a királyon és
Borbála királynén kívül csak 22 személyből, a legjelentősebb
bárókból állt; bár a rend tagjai szerették volna örökletessé
tenni a tagságot, de Zsigmond ezt következetesen
nem engedte. Inkább kibővítette a társaság létszámát az alsóbb
fokozatokkal. Ez a társaság, lovagrend azután Mátyás
idejében már, a XVI. század elejéig a „bárói rend” szimbóluma
lett. Gyakran látni ezt címereken is. Ilyen például
a Báthoryak sárkányfogas címere körül látható, saját farkába
harapó, farkával saját nyaka köré tekeredő sárkánygyík;
a Balassák bikafejes címere körül szintén ott van a
rendjel, az Ond vezértől származó Kölcsey, Kende családok
címere körül szintén ott látható; Bethlen Gábor nemesi címere,
Enyingi Török Bálint nemesi címere és Dobó István
bárói címere köré is szintén odakerül a rendjel. (Erről a lovagrendről
bővebben olvashatunk könyvünk lovagrendekkel foglalkozó
részében!)
Az 1526 előtti időben és még egy ideig továbbra is
szigorúbb értelemben bárónak az országos főméltóságokat
nevezték és a hivatal továbbra sem volt öröklődő,
mert a hivatal az Aranybulla kitétele szerint nem örökölhető.
A hivatalok tekintetében ezt a későbbi időkben
is betartották. Ugyanakkor ez időben is, még minden
külön királyi rangemelés adománya nélkül is, a bárói
hivatalt viselők rokonságát is és az úri rend tagjait általánosságban
bárónak tekintették. Magyarországon
elég tág fogalma volt valójában az idegenből jött elnevezésnek.
Mint ahogyan a bán szó is a zászlósurak
neve lett, holott eredetileg csak a horvát bán volt bán,
majd később a délvidéki többi kormányzó is, de mert
jelentése a német „Banner” zászlóra is visszavezethető,
ezért az országos zászlósurak elnevezése mellett
az Árpádok korának minden báróját, minden comesét
is, visszamenőlegesen, a szóhagyomány bánnak nevezte,
vagy grófnak.

 

TOVÁBBIAK A KÖNYVBEN OLVASHATÓAK! RENDELD MEG!

____________________________________________________ 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve - 2012

Kiadója: Novum Publishing GMBH A-7311 Neckenmarkt Rathausgasse 73.

 

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazási jog!

Megrendelés:  

A könyvet jelenleg a kiadás PDF formátumában veheti meg, 1000 Ft-os áron!

Megrendelés a szerzőtől:      

 gyogyito.ero@gmail.com

email címre írott igényléssel.

 

Ezután Önnek kiküldjük a számlát az Ön által megadott email címre.

Ön a könyv árát átutalja nekünk. 

Ezután elküldjük önnek emailben a PDF formátumú könyvet.- A könyv terjedelme: 555.oldal - 

 A nyomtatott példányok már elfogytak. Ha CD-n kérné a könyvet, akkor az ára előreutalással 1800 Ft, plusz a postázási költség, mely 2300 Ft, tehát 4100 Ft. 

 

 

Lehoczky József: Magyar lovagkönyv, a feudalizmus kézikönyve -

Kiadója: Novum Publishing GMBH A-7311 Neckenmarkt Rathausgasse 73.

 

Austria - Germany - Hungary -Spain - Switzerland

  

Már nem a Novum Kiadónál van a szerzői és a forgalmazási jog!

Oldal: 17. A XIV. századtól a bárói rend alakulásának részletes áttekintése; honor és zálogbirtokok
MAGYAR LOVAGKÖNYV - A FEUDALIZMUS KÉZIKÖNYVE- Hit, Isten, Haza, Becsület! - © 2008 - 2024 - novella-vers.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat