MAGYAR LOVAGKÖNYV - A FEUDALIZMUS KÉZIKÖNYVE- Hit, Isten, Haza, Becsület!

36. A három nagy egyházi lovagrend:
a Templomosok, a Johanniták
és a Teuton (német) lovagrend
Mindhárom lovagrend megtelepedett Magyarországon
is. De a Német Lovagrend, mely II. Endrétől az erdélyi
Szász-földön nyert birtokot, elszemtelenedett, ezért
Endre király elzavarta őket, ekkor telepedtek meg a
porosz részekre, melyen később államot alapítottak.
A Templomosok II. Géza királytól nyerték Dalmáciában
Segnia városát és számos birtokot. A tatárjárás idején,
IV. Béla király öccsének, Kálmánnak, Szlavónia hercegének
vezéri zászlaja alatt harcoltak. A johanniták egyik
„Hospitalja”, kórháza, a Gellérthegy közelében, a mai
Budapesti Műszaki Egyetem táján volt. A Johannitáknak és
a Templomosoknak olyan tekintélye volt Magyarországon
is, hogy az 1222. évi Aranybulla is, mely „hét párban”,
azaz hét példányban készült el, hogy betartsák
és mindig szem előtt legyen, hét helyre küldetett el:
Az első a római pápához, a második a Szent János vitézekhez
a „Hospitáléba”, a harmadik a Templomosokhoz
a „Templomba”, a negyedik a királynak, az ötödik a mindenkori
nádornak, a hatodik az esztergomi érseknek,
a hetedik pedig a kalocsai érseknek.
Későbbi (reneszánsz időbeli) állítások szerint, mint a „Szent
Sír őre” alapította meg Bouillon Gottfried a Sion perjelségét,
franciául a Prieuré de Siont 1099-ben.
A három nagy egyházi lovagrend története
Néhány szerzetesi előzmény
A cisztercita szerzetesrend, mely mint a cluny bencések
egy szigorú hajtása 1098-ban alakult meg Citeaux-ban,
a francia Bourgogne-ban, a saone-chalons-i püspökség területén.(
Bernát, a champagne-i Clairvaux apátja, a XII. század
nagy szentje tette majd tekintélyével e rendet igen népszerűvé.)
Mikor Bernát fellépett 1115-ben, a szerzetnek még csak néhány
kolostora volt Franciaországban, de 38 év múlva, mikor
meghalt, Skóciától, Írországtól, Man szigetétől kezdve
egészen Lengyelországig, Svédországtól és Norvégiától egészen
Portugáliáig, Leonig, Róma vidékéig már legalább 340
apátságuk volt. A rend egyszerű kolostorai számára félreeső
völgyeket keresett fel, keblében a cluny reform bencéseinek
lángja lobogott. Conversusaikkal – minden rendű-rangú emberekkel,
kiket a szent buzgalom körükbe vitt, életben, halálban
hasonlóknak tekintettek magukhoz, bár tulajdonképpen
nem voltak szerzetesek – fogták az ekeszarvát, ásót,
kapát, és átvarázsolták a vadont. Rendjük pártfogójává Szűz
Máriát választották.
A ciszterciekkel közel egy időben alakult meg a premontrei
rend is. Alapítója a félig német, félig francia lotharingiai
Norbert, a gazdag és tekintélyes geneppi grófi család ivadéka,
Szent Bernát kortársa és barátja volt. (A rendet II. Honorius
pápa erősítette meg 1126-ban. Első telepe a premontrei vadon
volt Franciaországban, a Couic-i vár közelében, a laoni egyházmegyében,
innen a rend neve. Az alapító gróf 30 éves lehetett,
mikor aszkéta életre adta magát, de mikor már 1126-ban érsekké
lett, akkor is úr maradt és lovag, „ki a rosszat, a bűnt olyformán
támadta meg, mint a keresztes vitézek Syria vagy Egyiptom szerecsen
csapatait.” Rendje sem állott barátokból, hanem kanonokokból,
kik Szent Ágoston szabályát követték. Ugyan a szerzetesek
szigorú életét élték, de azért érintkezésben maradtak a világi
papsággal, a világ ügyeivel, magas egyházi méltóságokat, püspökségeket
viselhettek. Úri rendnek lehetne nevezni a premontreieket
a paraszti életet folytató ciszterciekhez képest! Előkelő
voltukat a fehér ruha is jelképezte, melyet az angyalok ruháját
utánozva viseltek. A rend Európa szerte elterjedt, különösképpen
Francia- és Németországban, Magyarországon a XII. század közepén
jelentek meg.)
Ugyanabban az évben, mikor Bouillon Gottfried a Sion
perjelség és a Szent Sír Őre lett, tehát 1099-ben megalakulnak
rendként, mint betegápoló szerzetesek a Johanniták.
Tagjai eleve betegápolók voltak a Szent János szálló házában,
innen a nevük (másként: Ispotályosok). (Jelvényük fekete,
vagy vörös köpeny fehér „máltai” kereszttel. Zászlajuk vörös
alapú, fehér „máltai” kereszttel.)
A betegápoló szerzetesekből lovagrend 1120-ban
lett, a templomos vitézek mintájára, kik már két évvel
korábban, 1118-ban a ciszterci példát követve, de
rögtön lovagrendként indultak. (A Johanniták 1182-ben
írt kórházi rendtartása az első ismert a világon.)
A lovagrend alapítója du Puy Rajmond, ki a Templomos
Rend alapítójának, Payens Hugónak példáját követve, szintén
ciszterci gondolatok hatása alatt volt. A Johanniták első
nagymestereként úgy nevezte magát, mint „az Isten szegény
szolgája és a jeruzsálemi ispotály őre”. Felvette a rendes szerzetesi
fogadalmakat, továbbá a zarándokok ápolása mellé azt
a kötelezettséget is, hogy a zarándokokat, ő és rendtársai, a
hitetlenek ellen fegyverrel védelmezzék. Ez időtől fehér keresztjük
fekete vagy vörös köpönyegükön, és vörös lobogójuk
méltó vetélytársa lett a templomos vörös keresztnek és a
fehér-fekete „Beauseant” nevű zászlónak a Szentföld csataterein.
Vetélytársa lett a közelismerésben, sőt gazdagságban,
birtokban meg is haladta. Különösen az antiochiai hercegségben,
Anna királyné hazájában lett a rend a XII. században
majdnem független fejedelemmé, de azért eredeti feladatát,
a szegény betegek, zarándokok ápolását, melyet a templomosok
csak úgy mellékesen végeztek, s jóformán teljesen abbahagytak
idővel, az Ispotályosok el nem felejtették. „Házuk az
emberszeretet kiváló lakhelye volt. Befogadták a vándort, sőt
Krisztus tanítványait követve, szinte kényszeríték az utasokat,
hogy hozzájuk szálljanak. Náluk a beteg kívánsága mindenben
teljesült.” Vagyonukat nem úgy tekintették, mint a magukét,
rendjükét, hanem mint a szegényekét, s a XII. század derekán,
ki nekik valamit adományozott, azt „Krisztus szegényeinek”
adta. Új feladatuk, a katonai, lassanként ugyan elvonta
a János-vitézeket a betegágy mellől, a szeretet gyakorlásától,
de azért a rend eredeti feladatát papjai, szolgáló fráterei teljesítették.
A későbbiekben is mindig lehetett látni kórházaikban
ápolókat, „kik ámbár hozzá voltak szokva, hogy nekik
szolgáljanak, a betegeknek szolgáltak, a legutálatosabb beteget
emelgették, mosogatták, és szeretettel teljesíték azt, amitől
belsejükben undorodtak.”
Magyarországon legelső házuknak alapját II. Géza király
vetette meg, mikor Jeruzsálemben az Isten, a Szűzanya és
Szent István király tiszteletére templomot és szállót építtetett,
hogy abban zarándok, utas „Isten szerelméért” befogadást
leljen. A szállót és a templomot Géza király az Ispotályosokra
bízta, s egyúttal nekik Esztergomban, a Kis-Duna mellett az
Abony nevű helységet adta, hogy ott szállót építsenek. Urak
és más hívek is követték a példát Magyarországon: falut,
szántóföldet, erdőket, szolgákat és szolgálólányokat, halastavakat
adtak. Úgyhogy a szálló intézménye általánossá lett
III. Béla idejére, ki maga is a rend jótevői közé tartozott – s
így 1187-ben a „keresztesek esztergomi conventjének” már
több fióktelepe volt hazánkban, melyek közül, mint legelsőt,
a Buda alatti, Géza-Vásárhelyen fekvő felhévizit említik a régi
források. A rendnek, melynek országos főnöke hazánkban a
„Prior provincialis hospitalis Jerosolimitani in Hungaria”
címet viselte, második híres telepe Székesfehérvárott volt, a
váron kívül. Itt Eufriszina királyné adott a johannita kereszteseknek
házat és templomot, a maga, ura, II Géza király és
gyermekei lelki üdvösségére, Szent István tiszteletére, több
faluval, főleg a Dunántúlon, köztük a somogyi Csurgóval, s
a Zala-megyei Újudvarral, sőt később – száműzetésében –,
szerzetesi ruhájukat is felvette, consororjukká lett, és mikor
meghalt, a Johanniták fehérvári templomába temetkezett.
Később pedig III. Béla „királyi kötelességénél és a kegyeletnél
fogva, mellyel a jeruzsálemi ispotály iránt viseltetett”, anyja
adományát írásba is foglalta, „mert ritkán vagy sohasem merül
fel kérdés vagy kétség ott, hol a birtok jogcímét teljes hitelű
irat tartja fenn az utókornak.” (1193)
A rend székhelyét 1291-ben Ciprusra, majd pedig ennek
eleste után Rhodoszra tette 1309-ben, majd mikor ez a sziget
is elveszett, végül Málta szigetére települt a rend 1530-
ban. Ezért a Johannita, vagy Szent János Lovagrendet
„Máltai Lovagrendnek” is hívják.
(A lovagrendnek van katolikus és protestáns ága is. Ma a katolikus
rend-ágazatot nevezik Máltai Lovagrendnek, a protestáns
ágat pedig Johannita Lovagrendnek!)

/ Földvár nára volt a Johanniták vára Erdélyben /
Gottfroi de Bouillon, a Szent Sír őre és testvére, Balduin
király már nem élt akkor, amikor a Templomos Lovagok
Rendjét 1118-ban a jeruzsálemi Salamon templom közelében
nyolc francia nemes alapította. (Más állítás szerint kilenc
lovag alapította.)
Az alapító, első nagymestere a rendnek Payens Hugó
volt. A rend a ciszterciták szabályzatát fogadta el, mely Szent
Bernátnak kedves intézménye volt. Ez a szentföldi, jellegzetesen
francia rend megkívánta tagjaitól, hogy szűzen, saját vagyon
nélkül éljenek, elöljáróiknak „feltétlenül engedelmesek
legyenek”, de megengedte, sőt kötelességükké tette, hogy katonák
maradjanak, „a katholika egyház védői, Krisztus ellenségeinek
támadói” legyenek, teljesítve az evangélium mondását:
„nincs nagyobb szeretete senkinek, mint annak, aki életét
teszi fel barátaiért”. A „fráterek”, mint ahogy azt a katonai élet
megkívánta, lovagokból és szolgákból álltak, akikhez idővel
még áldozó papok, mint káplánok, gyóntatók csatlakoztak.
Nevük: Krisztus és Salamon Temploma Szegény
Lovagjainak Rendje.
(Jelvényük fehér köpeny vörös kereszttel: egyszerű vörös kereszt;
ezzel szemben a jeruzsálemi keresztnek nevezett egyenlőszárú
talpas kereszt mind a négy ága közötti mezőben egy-egy
kisebb méretű, egyenlőszárú vörös kereszttel, Jézus öt sebére
emlékeztet…)
Már az alapítástól kezdve valódi lovagrendként indult.
Nevüket első lakóhelyükről vették, mely Salamon király
régi templomának helyén állt. A lovagias vér, melyet a legszentebb
kötelességérzet fokozott, a mohamedán világ partjaira
vetett kis keresztény államok legbuzgóbb, leghasznosabb,
legkevésbé nélkülözhető és legfélelmetesebb védőivé
tette őket. Még az assassinok mohamedán mezű, de valójában
nihilista, gyilkos felekezete is, mely szektától az időben egyaránt
rettegtek Kelet és Nyugat nagyjai, mert elvakult hitük
kábulatában mindig készek voltak fejedelmüknek, a „vieil de
Montgne”-nak, a „Hegyi öregnek” engedelmeskedni – félték
és rettegték a Templomos vitézeket. Az assassinok szektájának
minden tagja kész volt az időben a „Hegyi Öreg” parancsára
bárkit, bárhol, saját életükkel, halálukkal mit sem törődve,
bármikor meggyilkolni. Kémhálózatuk átszőtte egész
Európát. Még e gyilkos felekezet is félt a Templomosoktól és
adót fizetett nekik, mert tudta, hogy a templomos vitéz csak
egy halálfélelmet nem ismerő ember ugyan, de a rend összessége
halhatatlan, aki gyilokra, tőrdöfésre, karddal, lándzsával
kegyetlen bosszút áll.
„Európa vallásos buzgalma, mely annyira aggódott a
Szentföld sorsa miatt, mindjárt, kezdettől fogva elhalmozta
jószággal, mindenféle vagyonnal a Szentföld legderekabb
védőit, kik naponta vérük hullásával oltalmazták a Szent
Sírt és a Szent Keresztet, akiben azonban épp e kincsek következtében
idővel a katona erőszakos, gőgös természetéhez
még a gazdag ember hatalom- és vagyonvágya is járult.”
Magyarországon már III. István idejében megtelepedtek.
A király és Borisz, boszniai bán is a pártfogójuk volt. A bán a
Száva és a Dráva közti birtokaiból adott nekik, és már ez időben
bírták Scardona közelében a vránai kolostort, melyet még
Zvonimír Demeter, az első horvát király alapított hajdan a
bencések számára. III. Béla is szerette a rendet, melynek főnöke
a „Magister militiae templi per Ungarim et Szlavoniam”
címet viselte. A király kivette a rendet azon kötelezettség alól,
mely a szlavón nemeseknek, de különösképpen a várjobbágyoknak
az időben előírta, hogy a bán és kísérete, ha arra jár, házaikba
szállhasson. A király megajándékozta ezen felül a rendet
több jószággal, kivált Gorában, s a Templomos Vitézeknek
adta „alamizsnaképp” Segnia városát is.
Sorsuk a későbbiekben egy ideig párhuzamos a Johannitákéval.
Székhelyüket 1291-ben a Johannitákkal együtt szintén
Ciprus szigetére kellett áttenniük. A hajdan szegénységi
fogadalmat tett rend idővel meggazdagodott, ez a gazdagság
kiváltotta Szép Fülöp francia király (1285–1314) ellenszenvét,
aki elérte, hogy a vienne-i zsinat 1312-ben a rendet
feloszlatta.
A rend feloszlatásának körülményei:
V. Kelemen (1305–1314) néven Bertrand de Got bordeaux-i
érsek lett a pápa. Az egyháztörténet szerint hipochonder és
nepotista személyiség volt, aki korábban is a francia király és
az előző pápa közti nézeteltérésekben semleges álláspontot
képviselt, majd nyíltan a francia király pártjára állt.
Ugyanis korábban VIII. Bonifác és Szép Fülöp között azért
voltak nézeteltérések, mert a francia és az angol király, akik
harcban álltak egymással, megadóztatták az egyházakat. Ez ellen
főleg a francia klérus tiltakozott a pápánál. (Klérus = a katolikus
papok összessége.) Ugyanis ez a sarcolás a IV. vatikáni
zsinat eme tilalmának a megszegése volt. A pápa erre Clericus
laicos kezdetű bullájában a hadiadó szedését az egyháziaktól
kiközösítés terhe mellett megtiltotta.
Szép Fülöp válaszképpen beszüntette a pénz és nemesfém
kivitelét Franciaországból, ami természetesen a pápai adószedőket
is érintette. A pápa kénytelen volt engedni, de kárpótlás
volt, hogy az 1300-ban először megült Szentév emelte a
pápaság tekintélyét.
Azonban a pápa és a francia király közötti feszültség csakhamar
újra kiéleződött.
A palmiers-i püspök letartóztatása, egy pápai bulla meghamisítása
és főleg a francia udvar propaganda-hadjárata arra
kényszerítette VIII. Bonifácot, hogy szinódust hívjon össze
Rómában. Itt 1302. november 18-án az összegyűlt főpapok
előtt Unam Sanctam kezdetű bulláját bocsátotta ki. Ebben a
két kardról szóló híres tanítást összefoglalta és a lelki hatalom
felsőbbségét hirdette.
Kettős kard: Isten a világ ura, a pápa és a császár az ő
földi helytartója. A császártól van a pápa világi hatalma, ő
az Egyház és a pápaság védelmezője, de a pápa keni fel a császárt,
így mindkét hatalom a másiktól is származik. A francia
király is a frank császárok utóda, mint a választott német
király, aki a császári méltóságot viseli.
A pápai bulla kibocsátása után Szép Fülöp és párthívei
erős ellentámadásba lendültek. A pápát egyetemes zsinaton
akarták elítéltetni.
VIII. Bonifác erre elkészítette a kiközösítő bullát. Azonban
egy nappal a bulla kihirdetése előtt 1303. szeptember 18-án
Szép Fülöp kancellárja, Nagaret Vilmos és Sciarra Colonna
bíboros segítségével Avignonban elfogatta a pápát. (Avignoni
merénylet) A foglyul ejtett pápát csakhamar kiszabadították hívei,
visszatérhetett székvárosába, de öt hét múlva meghalt.
Bonifácot XI. Benedek pápa (1303–1304) követte a trónon.
Ő megpróbálta elsimítani az ellentéteket a francia király
és a pápaság között, anélkül, hogy elődje elveit feladta
volna. Fülöpöt, akit VIII. Bonifác kiközösített a merénylet
miatt, feloldotta a fenyíték alól. Sikert azonban nem érhetett
el. Hirtelen halála véget vetett fáradozásainak.
Így választotta meg a 11 hónapig tartó konklávé Perugiában
a franciabarát bíborosok túlerejével a pápai kúriában jól ismert
és bevált Bertrand de Got, bordeaux-i érseket pápának,
aki az V. Kelemen nevet vette fel. (1305–1314)
V. Kelemen most már nyíltan a francia király álláspontjára
helyezkedett és 1309-ben végérvényesen Avignonban telepedett
le. A pápaságot a francia udvarhoz láncolta, s ezzel
megkezdődött a pápák úgynevezett „avignoni fogsága” (1305–
1378). A korra jellemző még, hogy a „Német Nemzeti(ségű)
Római Szent Birodalom éppen betegeskedett, kis fejedelemségekre
hullott, a császári hatalom gyakorlatilag formális volt,
így nem csoda, hogy a pápai állam a francia királyokat tekintette
most partnernek a kettős kard eszméjének szellemében,
hiszen csakúgy, mint a császári méltóságot az I. Ottó császár
óta viselő, birodalmi gyűlés által választott német királyok;
ugyanúgy a francia királyok is a Nagy (I). Károly császár által
megújított nyugati Római Birodalom uralkodóinak utódai.
V. Kelemen 1305-ben rögtön tíz bíborost nevezett ki, ezek
közül kilenc volt francia. Azt is megengedte, hogy halott elődje
ellen pert indítsanak és, hogy a templomos lovagokat, akiknek
vagyonára Szép Fülöp szemet vetett, az egyházi törvényeket
semmibe véve letartóztassa és megkínoztassa.
1307. október 13-án, pénteken, jól megszervezett egyidejű
letartóztatások történtek Franciaország szerte. Számos lovagot
elfogtak, megkínoztak, majd később máglyán elégettek.
A valódi ok: a lovagrend vagyona a régi szegény lovagokhoz
képest óriásira nőtt. Ugyanis a rend bankhálózatot üzemeltetett.
Ők építették ki ezt először Európában, mégpedig a zarándokok
számára, hogy ha egy nemesúr, vagy kereskedő hos�-
szabb útnak indult, ne kelljen pénzét magával vinnie, hiszen
az útonállók bármikor megtámadhatták. Igazolás ellenében
a célállomásnál a lovagrend helyi bankjánál felvehette a pénzét.
Ezért a szolgáltatásért természetesen jutalékot számoltak
fel. Ezért nőtt óriásira két évszázad alatt a rend vagyona.
Megalakulásuk, 1118. után II. Ince pápa bullájában korlátlan
hatalmat adott a templomos lovagoknak, és kijelentette,
hogy csak „saját törvényeik vonatkoznak rájuk.” Ez a kiváltság
biztosította a rendnek a birtokgyarapodást és a bankhálózat
üzemeltetését. És természetesen ez volt a francia király
támadásának is a valóságos oka. Hiszen a korábbiakban
szóltunk már róla, hogy az angol-francia háború sok pénzt
nyelt el. Ezért adóztatták meg a helyi egyházakat hadiadóval,
mind a franciák, mind az angolok. Mint mondtuk, ez vezetett
a pápa és a francia király konfliktusához VIII. Bonifác idején.
Szép Fülöp a templomosoknak is tetemes összeggel tartozott.
Legegyszerűbb törlesztése az adósságnak, ha sosem kell
megadni. Ezért követelte ki az engedékeny V. Kelemen pápától
a hozzájárulást a lovagrend elleni támadáshoz. Ennek folyományaként
V. Kelemen 1311. október 16. és 1312. május
6. között Vienne-be egyetemes zsinatot hívott össze. A meghívott
zsinati atyák jegyzékét a francia udvar állította össze.
Nem minden püspököt hívtak meg, de a meghívottak mégis
jogilag az egész egyházat képviselték.
A zsinat a templomos lovagrend feloszlatásával, és Olivi
Péter (meghalt: 1298) ferences spiritualista teológus tévedéseinek
elítélésével, valamint az Egyház reformjával foglalkozott.
A vienne-i zsinat 1312-ben a templomos lovagrendet feloszlatta.
A vád eretnekség és szodómia volt. A szodómiát
(homoszexualitást) nem tudták bizonyítani. Az eretnekségnek
az alapot a Kis-Ázsiában felszedett gnosztikus tanok is
tápot szolgáltattak.
A gnoszticizmus
Az antik világ legjellemzőbb sajátossága Nagy Sándor korától
kezdve a vallások keveredése volt. Semmi sem állott annak
útjában, hogy idegen kultuszok, istenek és vallásos fogalmak
más vallásokba felvételt nyerjenek, vagy éppen az új
isteneket a régi, meglévőkkel azonosítsák. A vallási szinkretizmuson
belül az első században egy filozófiai irány indult
hódító útjára, amit lényegi alapján gnoszticizmusnak neveztek,
a megvilágosodás tanának. Követői, a gnosztikusok ugyan
azt állították, hogy ismeretüket egy rendkívüli megvilágosodás
útján kapták, holott perzsa vallási fogalmakat hirdettek.
Szerintük csak a láthatatlan szellem volt a jó, míg az anyagi és
látható világ egy tökéletlen lénytől, a demiurgosztól származott.
Az ember szellemét a legfőbb és láthatatlan szellemtől
kapta, ezért vágyott is mindig testi börtönéből az örök szellemi
világba. Az igazi ismeret a megvilágosulás, képessé teszi
az embert, hogy igazi hazájába visszatérjen.
A gnosztikus filozófia csakhamar a kereszténységbe is beszüremlett.
Nyomait először 100 körül találjuk Szíriában, majd
egész Kis-Ázsiában, végül pedig Egyiptomban és Rómában
is. A keresztény gnoszticizmus igazi hazája Egyiptom lett,
ott fedezték fel 1946-ban a legnagyobb keresztény gnosztikus
könyvtárat, ott érte meg a gnosztikus filozófia fénykorát
Karpokratész, Baszilidész és Valentinosz személyében.
Valentinosz 135. körül átjött Rómába, és ott tanított 160-ig,
amikor is visszatért hazájába. A keresztény gnózis valójában
az ő műveiből ismeretes. (Ez is csak Ireneusz műveiben maradt
fenn.) Mivel a későbbi korok a gnosztikus tanokat műveikkel
együtt gyökeresen kiirtották (gnózis = megismerés, tudás),
Valentinosz világképét az időtlen, láthatatlan és legfőbb
istenre, Büthoszra vezette vissza (lásd: Baál-kultusz!), aki feleségével,
Sigae-vel együtt egy újabb isten-párnak (aeonnak)
adott életet, amely viszont ismét további, de egyre kevésbé
tökéletes isten-párok (aeonok) őse lett.
(Sigae azonosítható a kis-ázsiai kultúrák keveredése és
egymásra hatása folytán a sumer Innin = akkád Istár = egyiptomi
Izisz = kánaáni, föniciai Asertu = Asera = Sekina = görög
Aphrodité = római, latin Vénusz, mindegyiknek bolygója
az Esthajnalcsillag. (Lehoczky József megjegyzése.)
A három legfőbb aeon a plerómát, a legfőbb lények társaságát
képezte, ahová minden emberi élet és lélek visszavágyik.
A látható világot és az ember testét a demiurgosz alkotta,
míg az ember lelke az aeon Haihomottól származik. Az embert
a test rabságából a megváltó szabadítja meg, mert ő közvetíti
az igazi ismeretet, a gnózist. Mivel a test maga rossz, a megváltónak
nincsen teste, csak úgy látszik (doketizmus).
Valentinosz a maga rendkívül bonyolult, mesékkel, legendákkal
átszőtt világképével rendkívüli hatást gyakorolt kortársaira.
Először próbált a jó és rossz problémájára kézenfekvő
megoldást adni: először próbálta az Istenfiának emberré válását
megmagyarázni, a kor panteista, egységesítő igényét is
kielégítette, és az ókori ember fantáziavilágát teljesen lekötötte.
Arra is választ adott, hogyan lehet az Istenember szenvedését
megérteni: teste ugyanis csak látszólag volt.
A gnoszticizmus, így a keresztény gnózis sem volt tulajdonképpen
egységes tanítás. Átjárt különféle filozófiákat, és
különféle filozófusoknál más és más formát öltött. Sok keresztény
természetesnek vette, hogy a világképet a gnosztikus
filozófiával magyarázza.
Kis-Ázsiában a XI. században is még éltek a lakosság körében
az első keresztény századok kiforratlan, zavaros elképzelései;
keveredve az arab, zsidó és egyiptomi hagyományokkal
és a kánaáni, föníciai, perzsa stb. hatásokkal.
A középkori ember hiányos és sekélyes műveltsége kön�-
nyű táptalaja volt mindenféle új igazságnak. A kora-kereszténység
idején elszaporodott apokrif evangéliumok is befolyással
voltak a Szentföldre került lovagok gondolatvilágára.
Ezek az apokrif (rejtett) evangéliumok is tulajdonképpen a
gnoszticizmus jegyében születtek. Érdeklődésre tarthattak
számot, a XIX. és XX. század regényeihez hasonlíthatjuk ezeket
az írásokat. (Lásd: Mária Evangéliuma, Fülöp Evangéliuma,
vagy Júdás Evangéliuma, melyet már a II. században támadott,
mint hamisítványt Szent Irenaeusz.)
Így születhetett az a dél-franciaországi történet is, egy koraközépkori
hamisítvány, melyben Jézustól Sára nevű gyermeke
született Mária-Magdolnának, aki a Meroving-ház ősanyja
lett, miután férjhez ment az egyik frank királyhoz. A Saint-
Clair és Plantard családok a trónt vesztett Merovingokból
származtak és úgy érezhették, hogy leányágon Jézustól,
Isten fiától való származtatása a családnak alkalmas lehet
a francia trón igényének a megerősítésére. Az is lehet, hogy
nem kora-középkori, hanem későbbi keletkezésű ez a hamisítvány.
Hiszen a későbbi időkből is bőven vannak a nemesi
családok számára készült hízelgő történetek.
Ilyen például a családtörténészek által közismert magyar Trofeanum Estorasianum, melyben az Esterházy család a Szent István
király udvarában élt, Estorástól származik, akinek származása
visszavezethető Attilára, majd még tovább Ábrahámig,
stb. Ez a történet még a hercegi adománylevélbe is bekerült.
De számos ilyen, hasonló származtatás ismeretes, és nem
egyedüli. Több híres család számára készült ilyen utólagos,
de a régi korok ismeretében anakronisztikusnak tűnő állítás,
például a Losonczy és losonci Bánffy család a régi etruszk
Tarquinius királyi házból származása, bár, hogy ez ne
lenne igaz, nem bizonyítható. Vagy ilyen a bedegi Nyáry család
V. László király nevében, 1457-ben keltezett okmánya,
melyben a szarmata fejedelmektől származó család régi nemessége
megerősíttetik szintén nem bizonyítható legendák
homályába vész. Stb.
Szó esett az apokrif iratokról. Ezért tekintsük át röviden
a Szentírás történeti fejlődését is; valamint ejtsünk
néhány szót Holt-tengeri leletről, valamint még ismerjük
meg röviden a már említett eretnek Markonista
és Montanista tanokat is!
A Szentírásba beválogatott 27 könyv éppen azért üt el a
kihagyott többi, közel 80 apokriftól, mert csak az itt található
négy evangélium, valamint a katolikus levelek, Szent
Pál levelei és a Zsidóknak írt levél, az Apostolok Cselekedetei,
valamint a János Jelenések Könyve egyezik meg az ortodox
keresztény tanítással, az apostolok tanítását követő hagyománnyal.
(Ortodox = igaz hitű, katolikus = egyetemes.) Hiszen
a 12 apostol volt a tanú Jézus életéről és tanításáról, akik
közül legtöbben végül hittérítő útjaik végén mártírhalállal
tettek tanúságot arról, amit hirdettek. Ez bizonyítja hitelességüket.
Valamint Szent Pál apostol megtérése, aki korábban
még Saulként a legelszántabb keresztényüldöző zsidó volt.
Az Apostolok Cselekedeteiben ezt olvashatjuk: „Saul még
mindig lihegett a dühtől és halállal fenyegette az úr tanítványait.
Elment a főpaphoz, s arra kérte, adjon neki ajánlólevelet
a damaszkuszi zsinagógához, hogy ha talál ott embereket,
férfiakat vagy nőket, akik ezt a tanítást követik, megkötözve
Jeruzsálembe hurcolhassa őket. Már Damaszkusz közelében
járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség vette körül.
Földre hullott és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá:
„– Saul, Saul miért üldözöl?” Erre megkérdezte: „– Ki vagy,
Uram?” Az folytatta: „– Jézus vagyok, akit te üldözöl. De állj
fel és menj a városba, ott majd megmondják neked, mit kell
tenned.” Útitársainak meg elakadt a lélegzete, mert hallották
a hangot, de látni nem láttak semmit. Saul feltápászkodott
a földről, kinyitotta szemét, de nem látott. Úgy vezették
be Damaszkuszba kézen fogva. Három napig nem látott,
nem evett és nem ivott.
Élt akkoriban Damaszkuszban egy Ananiás nevű tanítvány.
Az Úr egy látomásban megszólította:
„– Ananiás!” „– Itt vagyok, Uram!” – felelte. S az Úr folytatta:
„– Fogd magad, és siess az Egyenes utcába! Keresd meg
Júdás házában a tarzusi Sault: nézd, imádkozik”! Ez látomásban
látott egy Ananiás nevű férfit, ahogy belép hozzá és ráteszi
kezét, hogy visszanyerje látását. Ananiás tiltakozott:
„– Uram, hallottam, hogy ez az ember mennyit ártott szentjeidnek
Jeruzsálemben. Itt pedig megbízatása van a főpapoktól,
hogy bilincsbe verjen mindenkit, aki segítségül hívja
a nevedet.” Az Úr ez válaszolta neki:
„– Menj csak, mert eszközömül választottam, hogy
megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal
és Izrael fiaival. Megmutatom majd neki, mennyit kell
szenvednie.” Anániás ment, betért a házába és e szavakkal
tette rá a kezét: „– Saul testvér. Urunk, Jézus Krisztus
küldött, aki megjelent neked idejövet az úton, hogy vis�-
szakapd szemed világát, és eltelj a Szentlélekkel.”
Azon nyomban valami hályogféle vált le a szeméről és
visszanyerte látását. Mindjárt megkeresztelkedett, evett
és erőre kapott. Ekkor lett Pállá, és a kereszténység legjelentősebb
apostolává, a „népek apostolává”.
Ezt nevezik „Pálfordulásnak”. Ezután egész életét a keresztény
hit terjesztésének szentelte. Ő is mártírhalált halt.
Szent Pál megtérését világtörténelmi jelentőségű csodának
tekinti az egyetemes keresztény egyház. A legnagyobb jelentőségű
csoda ez „Krisztus Urunk feltámadása után: nem
csodálkozhatunk tehát azon, hogy hitetlen tudósok mindent
elkövetnek letagadására, illetve természetes úton való megmagyarázására.
Egyesek napszúrással, s azzal egybeeső káprázattal,
mások hallucinációval, pszichopatologikus rémlátásokkal
próbálják megmagyarázni Saul megtérését. Ismét
mások hosszú lelki fejlődéssel, melyben a már régóta kételkedő,
s félig-meddig Krisztus hitét igaznak tartó Saul végül is
rádöbben arra, hogy neki apostolnak kell lennie… Mindezek a
kísérletek azonban komolytalan próbálkozások, melyek nem
magyaráznak meg semmit sem. Szent Pál ugyanis a damaszkuszi
látomásig egyáltalán nem volt rémlátásokkal gyötört,
kételkedő, ellentétek között hánykolódó, idegbeteg ember,
aki állandóan az igen-nem közt ingadozott volna. Amikor
ő elindult Jeruzsálemből, akkor ő egy rajongónak minden
gyűlöletével ment harcolni a keresztények ellen. Ő tehát már
akkor választott, döntött, mégpedig Krisztus ellen, még ha
előzőleg lettek volna is kételyei a helyes útra vonatkozólag.
Semmiféle hallucinálás, semmifajta rémlátás vagy napszúrás
nem magyarázza meg azt, hogyan lett a legnagyobb, legvéresebb
üldözőből az egyik pillanatról a másikra hívő apostol.
Semmi káprázat nem magyarázza meg azt, hogyan prédikálhatta
Saul három nappal a damaszkuszi látomás után a város
zsinagógájában annak a Krisztusnak az evangéliumát, akinek
híveit halálra adta eddig. És nincs olyan idegroham, epileptikus
görcs, mely képessé tenne egy embert a történelem
legnagyobb és legtávolabbi kihatású „pálfordulására”, egy
olyan megtérésre, mely után 30 esztendő szakadatlan igehirdetése
következik. Amely mérhetetlen sok munkával jár,
megszámlálhatatlan szenvedéssel, a végén megkoronázva
egy hosszú esztendők óta kívánva kívánt s kitörő örömmel
fogadott vértanúhalállal.”
A négy evangéliumból, melyet a katolikus Egyház elismer,
Máté, Márk és Lukács könyve teljesen összevág, ezért
ezek a szinoptikusok.
Mátét (zsidó nevén Lévit) Jézus hívta meg Kafarnaumban
a vámos asztal mellől a tanítványok közé. Ő tehát személyesen
is szem- és fültanú volt.
Márk (ki Lévi nemzetségéből való volt) látásból ismerte
Jézust, mert csak Márk evangéliumában olvasható, hogy egy
ifjú követte a Jézust elhurcoló tömeget, és amikor el akarták
fogni, otthagyta köpenyét, és elfutott. Itt valószínűleg saját
magáról ír. Ő nem volt a 12 apostol között. Márk valószínűleg
Szent Péter hatására csatlakozott a keresztényekhez,
majd testvérével, Szent Barnabással társa lett Szent Pálnak
hittérítő útjai során.
Lukács szír származású orvos (egyes állítások szerint festő)
volt. Aki szintén Szent Pál kísérője lett hittérítő útjain.
A szinoptikus evangéliumok előtt és mögött ott van a szóbeli
hagyomány is, mely hitelesíti a könyveket. A szóbeli hagyomány
ténye történelmileg bebizonyított és számos forrás
által leírt, ezt tehát nem szabad tudományosan kétségbe
vonni. Minden olyan elmélet tehát, mely a tradíciót mellőzi,
mely ezzel nem számol, nem lehet helyes megközelítés.
Hiszen az apostolok által létrehozott keresztény közösségekben
kezdetektől élt a szóbeli hagyomány, általánosan
ugyanaz a hagyomány. Így szembetűnő volt, ha ettől egy állítás
eltért. A később tömegesen, írásban megjelenő apokrifeket
épp ezért támadták már a kezdetektől az ősegyház írói
is, mint hamisítványokat.
Tény az is viszont, hogy a szinoptikus evangéliumok előtt
voltak más írott források is. Lukács minden kétséget kizáróan
mondja, hogy előtte már sokan próbálták sorrendben elbeszélni
és összeszedni Jézus Krisztus életének eseményeit,
s mindezeknek igyekezett Lukács evangélista utána járni.
A hagyomány szerint a szinoptikus evangéliumok történelmi
egymásutánban íródtak, így tehát fel lehet tételezni,
hogy egyik a korábbit felhasználta.
A szinoptikusoknál sok a hasonlóság a történeti anyag
kiválasztásában. Ugyanakkor a hasonlóságok mellett eltérések
is vannak az előadás módjában, az anyag megválasztásában
és a stílusban.
A szinoptikusok esetében a legfőbb alapnak a tradíciót
kell tekinteni, de amellett számolnunk kell közös írott forrásokkal
is és kölcsönös függéssel is Márk és Lukács, valamint
Márk és Máté között.
A negyedik evangélium szerzője, János tanítványa volt
Jézusnak a kezdettől és így tanúja egész működésének.
Testvérével, Jakabbal együtt Zebedeusnak, a jómódú galileai
halásznak volt a fia. Anyja pedig Szalomé volt, az Úr Jézust
követő jámbor asszonyok egyike. Szent János evangelista először
Keresztelő Szent János követője volt, majd amikor hallotta
mestere szájából a tanúbizonyságot: „– Íme, az Isten báránya!”
– ez időtől kezdve Szent Andrással együtt a Megváltó
tanítványa lett. Elkísérte őt galileai útján, jelen volt a kánai
menyegzőn is. Ekkor azonban még nem szegődött végleg Jézus
mellé. Előbb visszatért régi mesterségéhet, a halászathoz, s
csak később, a csodálatos halfogás alkalmával hívta meg őt
Krisztus tanítványnak, Jakabbal, Simon Péterrel és Andrással
együtt, hogy ezentúl emberek halászaivá tegye őket. A 12
apostol közül hármat tüntetett ki az Úr Jézus különös bizalmával:
Simon Pétert, Jakabot és Jánost, Jakab testvérét. Ez a
három tanítvány volt tanúja Jairus lánya feltámasztásának,
az Úr színeváltozásának, az Olajfák hegyén a vérizzadásnak.
De hármuk közül is Szent Jánost szerette legjobban Jézus,
ezért a negyedik evangélium szerzője nem is nevezi meg magát
János névvel egyszer sem, hanem mindig úgy jelöli magát:
„a tanítvány, akit szeretett Jézus”.
(Egyébként a János név jelentése héberül: Istennek kedves!)
Ő ült Jézus mellett az utolsó vacsorán, ő „pihent az Úr
kebelén”, csak neki mondta meg az áruló nevét. Végén pedig
őrá bízta a Mester édesanyját, Máriát, ki haláláig utána János
házában élt. Szent János különleges helyzetét az Egyház ősidők
óta nemcsak a páratlan szeretettel és hittel magyarázza,
mely János lelkében égett isteni Mestere iránt, hanem azzal
is, hogy ő volt a legfiatalabb és kezdettől fogva szűzi életet élt.

(Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora” című képén
ezért ábrázolja lányos kinézetűnek Szent Jánost, modellül
Leonardo tanítványát, a lányos kinézetű ifjú
Salait választva. A képen Jézus és János vörös köpenye
együtt M betűt alkotva ezért jelenti mind a Magister
= Mester szót, mind pedig a Mea = Enyém szó kezdőbetűjét.
A Mea így kétszeres értelmű is a képen, mert
ugyanakkor az Úrfelmutatás szövegében is megtalálható
idézetre is utal: Hic est enim mea corpus, hic est
enim mea sanguinem! = Mert ez itt az én testem, mert
ez itt az én vérem!)
Szent János az első pünkösd után a többi apostollal együtt
Jeruzsálemben és később Palesztina egyéb vidékein működött,
majd valószínűleg a zsidóháború idején székhelyét Efezus városába
tette, s az egyhangú történelmi források szerint a kisázsiai
egyházaknak volt legfőbb pásztora. Domitiánus római
császár (Kr. u. 81–96), aki a második keresztényüldözést indította
el a birodalomban, a hagyomány följegyzései szerint
Rómában forró olajjal telt üstbe dobatta, de miután onnan
csodálatos módon megszabadult, Patmosz szigetére lett száműzve.
Itt a száműzetésben írta meg az Újszövetség egyetlen
prófétai könyvét, a Jelenések könyvét. Domitiánus megöletése
után visszatért Efezusba, ahol Trajanus császár (Kr. u.
98–117) uralkodásának elején halt meg természetes halállal.
Evangéliumát Kr. u. 80–100 között írta, legutolsónak az evangélisták
között. Tehát Máté, Márk és Lukács munkái már régen
közismertek és olvasottak voltak, szerte az Egyházban.
Ez a negyedik evangélium eltér a három szinoptikustól, mert
tartalmilag és formailag újat is ad. Jézus életének eseményeihez
és tanításához ez az evangélium hozzáfűzi egy közel fél
évszázados apostoli igehirdetés elmélyült magyarázatát is.
Ő volt az utolsó szem és fültanúja Jézus Krisztus csodálatos
életének, és működésének, tanításának, ő volt a „szeretett
tanítvány”, nem csoda hát, hogy bár csak az első század fordulója
körül írta meg a művet Efezusban, de írása kezdettől
fogva az Egyházban óriási tekintélynek örvendett. Olvasták,
másolták mindenütt, ahol keresztények éltek, s ma már kezünkben
van egy papirusz töredék (Ryland Papirusz), melyet
20 esztendővel Szent János evangéliumának megírása
után másoltak.
Szent János írásában tekintetbe veszi az abban az időben
már fölburjánzó eretnek tanokat és téves tanításokat is, de
evangéliumának mégis hármas fő célja van, amit a 20. 30–
31-ben világosan meg is mond: evangéliumával be akarja bizonyítani
azt, hogy
1. Jézus a Krisztus, azaz az Ószövetségben megígért
Messiás
2. Jézus az Istennek egyszülött Fia, tehát egylényegű az
Atyával, valóságos ember ugyan, de mindenekelőtt valóságos
Isten
3. Jézus a természetfeletti örök életnek a szerzője mindenki
számára, aki hisz őbenne. Mondanivalóját Jézus jeruzsálemi
útjai köré csoportosítja, melyek közül a másik három
evangélista csak az utolsót említi meg, mikor Virágvasárnap
bevonul az Úr Jézus Jeruzsálembe, és öt nappal később a keresztfán
befejezi a megváltás isteni művét. A negyedik evangélium
tehát kiegészíti a megelőző másik hármat, a négyből
együtt ismerhetjük meg az egységes Krisztus-arcot. (Az evangéliumon
és a Jelenések könyvén kívül három sugalmazott
levelet is írt Szent János, melyek közül az első az evangéliumnak
mintegy kísérő irata, az evangéliumban leírt tanításoknak
a gyakorlati kifejtése.)
(Az előzőekben leírtak a katolikus egyház hivatalos álláspontjához,
a katolikus egyházi kiadványokban olvasható írásokhoz
igazodnak.)
A markonizmus és a montanizmus szintén olyan filozófiai
irányzatok voltak a késő ókorban, mely befolyásolta
azokat a hagyományokat, melyeket a Templomos
lovagok magukévá alakítottak, amennyiben igaz volt
az ellenük felhozott eretnekségi vád.
A markonizmus
Markion, a Fekete-tenger melletti sinopei püspök fia,
gazdag hajóvállalkozó volt, akit tanai miatt előbb apja, majd
szmirnai Szent Polikárp, kizárt az egyházból. 140 körül azonban
Rómában mégis felvételt nyert adományai révén, azonban
már 144-ben ismét kiközösítették itt is. Ezután saját egyházat
alapított, amely rendkívüli gyorsasággal terjedt el, és
a VI. századig fennállt. Tanítása Tertullianus elleniratában
maradt fenn (Adversus Marcionus)
Markion azt hirdette, hogy valójában két isten van, az egyik
még tökéletlen, az Ószövetség istene, a látható, az anyagi, és
éppen ezért a rossz világ teremtője, a másik pedig az igazi,
az ismeretlen Isten, akit Jézus Krisztus hirdetett. Az igazi isten
Jézus Krisztust azért küldte a világba, hogy az embereket
megváltsa, Krisztusnak azonban csak látszólag volt teste, és
látszólag halt meg a kereszten. A megváltás tulajdonképpen
az Istenben való hitből áll. Aki hisz, az meg lesz váltva, de ezt
előkészítenie szigorú böjttel kell: aszkézissel, a húsételtől és a
házasságtól való tartózkodással. Markion azt vallotta, hogy
Krisztus tanítását csak Szent Pál apostol és Lukács evangélista
adta tovább hamisítatlanul. Ezért Szentírás-jegyzékében,
a kánonban, csak ezek írásait tartotta meg, mint ahogyan az
Ószövetséget, mint tökéletlent, ugyancsak elvetette.
A montanizmus
Az ősegyházban a karizmatikusok képességei, mint adományok
nagy szerepet játszottak, és a pneumatikusok (pneuma =
lehelet) az ősi egyházi szervezetben különleges helyet foglaltak
el. Az idők folyamán azonban mind több kétség merült fel
az egyes karizmatikusok és pneumatikusok tanítása és életmódja
ellen. A teológiának sem sikerült minden kétséget kizáró
kritériumokat kialakítania a karizmatikus tanítás valódiságára
vonatkozólag. (Karizma = különleges adottság.)
Az Egyházban mind jobban terjedt a meggyőződés, hogy
Isten kinyilatkoztatása az apostolokkal lezárult. Megkezdődött
a karizmatikusok, pneumatikusok visszaszorítása. Ez ellen
az újabb egyházi fejlődés ellen lépett fel Kr. u. 156. körül
Phrügiában Montanus, egy volt pogány pap, aki két egzaltált
nővel, Priscillával és Maximillával együtt többször révületbe
esve egy új kereszténységet hirdetett. Evangéliumának lényege
a közeli világvége volt, és éppen ezért híveitől rendkívüli
önmegtagadást, önsanyargatást és lemondást követelt.
Megtiltotta a házasságot és a vértanúság előli menekülést.
Egyháza középpontjába a karizmát állította.
Montanus kiváló szervezőnek bizonyult, mert egyháza
nemcsak Kis-Ázsiában terjedt el, hanem csakhamar Afrikában
is, ahol a kiváló tehetségű Tertulliánus is csatlakozott hozzá,
sőt még Rómában is akadtak követői, később, a IV. század folyamán
pedig még Galliában is. Ebben az időben a montanista
egyház éppen úgy elterjedt a Római Birodalomban, mint a
katolikus. A szekta fővárosában, Pepuzában még pátriárkájuk
is volt.
Montanus tanításának veszélye abban állt, hogy ha nem
is szüntette meg az egyházban a hierarchiát, azt mégis felborította,
ugyanis a karizmatikusokat a tanítók (püspökök,
papok) fölé helyezte.
Kis Ázsia püspökei csakhamar gyűlésre jöttek össze.
(Ezek az első püspök szinódusok.) V.ö. Euszébiosz 5.16.10.
Montanust, követőivel együtt kizárták az Egyházból, jóllehet
Gallia püspökei, Irenaeusszal az élen, Montanus tanításait
igaznak tartották. (Iranaeus 3.11.9.)
A montanista egyház lassan elvált a katolikustól, főként
miután a katolikus egyház hitvallói a közösséget velük megtagadták.
De legyőzni őket sosem sikerült. A keresztény császárok
irtották ki őket népességpolitikai szempontból.
„Hogy milyen belső válságba sodorta az ősegyházat a gnosztikus
és a montanista mozgalom, azt csak akkor tudjuk megítélni,
ha az Egyház belső struktúráját, hitvallását és tanítását
az első század végén elemezzük. Az Egyház alkotmányos szerkezete
még cseppfolyós volt. Az egyszerű hívek, akik a keresztség
által lettek az Egyház tagjai, tisztségviselőkkel álltak szemben.
Ezek püspökök, presbiterek, diakónusok voltak. Az Egyház
hittételét az Új- és Ószövetség szent könyveire alapozta. Míg
azonban az Ószövetséget illetően vita nélkül azokat tartotta
szent könyveknek, amelyeket Jézus Krisztus és korának zsidósága
is annak tartott, addig az Újszövetség könyveiről még nem
döntött végérvényesen. Az Egyház tanítása a hitre vonatkozóan
még szintén kiforratlan volt. Sok kérdés még tisztázatlan volt.
A téves tanítások tehát az Egyházat alapjaiban ingatták meg.
A gnosztikusok és a montanisták az Egyház struktúráját borították
fel, amikor azt állították, hogy a pneumatikusok, vagy
karizmatikusok a tisztségviselők fölött állnak. A markonisták és
a montanisták a hit alapjait rengették meg, mikor Szentírásnak
csak Szent Lukács és Szent Pál szövegeit ismerték el, és a meglévőket
kiegészítették. A gnosztikusok és a montanisták elsősorban
a teremtésre és az Üdvözítőre vonatkozólag tévedtek,
mikor azt hirdették, hogy a világot nem Isten teremtette, és
hogy Krisztus csak látszólag viselt emberi testet. (Doketizmus)
Az eretnek tanítások a fiatal Egyházra nézve annál is inkább
veszélyesek voltak, mivel az eretnekmozgalmak jó szervezettségük
és imponáló aszkétikus fegyelmük révén a hívekre
vonzólag hatottak. Azonnali cselekvésre volt tehát szükség,
mégpedig mind az egyházközségi struktúrában, mind a vallásos
tanításon belül.
Részleteiben nem sikerült mind a mai napig tisztázni, milyen
úton, módon küzdötte le az Egyház a belső problémái által
támadt vihart a II. században. Azt azonban tudjuk, hogy
180. körül teljesen újjászületve, győztesen került ki a küzdelemből,
és egy új korba lépett, a kora keresztény Egyház korába.
Az ősegyház korszaka tehát végérvényesen lezárult.”
(Adriányi Gábor: „Az egyháztörténet kézikönyve” után)
A már korábban is pár sorban említett apokrifekről
A II. század folyamán a valódi, sugalmazott könyvek mintájára
evangéliumok, apostoli cselekedetek, apokalipszisek és
apostoli levelek tömege jött létre, amelyek mind azt az igényt
támasztják alá és azt a látszatot keltik, mintha valódi, sugalmazott
könyvek lennének. (Valószínűleg anyagi haszon reményében
is születhettek ezek a hamisítványok, csak a XIX. és
XX. századi Amerikai Egyesült Államokban elszaporodó szekták
jól jövedelmező üzleti vállalkozásaira kell gondolnunk!
A tömegek mozgatása, adományok, örökhagyások igen nagy
bevételt jelentenek az „igehirdetőknek”!)
Mivel ilyen könyveket főként a gnosztikus és a montanista
eretnekek, mint titkos (apokrif bibloi) könyveket hoztak forgalomba,
ezért a keresztények jelentésváltozással apokrif,
hamis könyveknek nevezték ezeket. Azokat a könyveket,
amelyeket az egyetemes (katolikus). Egyház szentnek és sugalmazottnak
tartott, kánonba foglalták. (Kánon = mérték,
mérce, átvitt értelemben: a hit értékmércéje.)
A kánoni könyvek kialakulása azonban elég sokáig tartott.
Még az első ismert, viszonylag késői kánontöredék is, az
úgynevezett „Fragmuntum Muratoriánum” is (kb. II. század
vége) sem ismeri a Zsidókhoz írt levelet, valamint Jakab és
Péter apostol leveleit, viszont Péter apokalipszisét felsorolja.
A kánon kialakulásában a döntő szerepet az apostoliság vitte.
Az ősegyházban az számított sugalmazottnak és tévedésmentesnek,
ami az apostolok közvetlen vagy közvetett tanítására
támaszkodott. (v. ö. Euszébiosz 6. 12.)
1947-ben Mohamed ad-Dib, egy ifjú beduin kecskepásztor
kecskéit legeltette a Betlehem és Holt-tenger közötti szurdokban.
Itt egy barlangra talált. Bement a barlangba és a sötétben
botorkálva, tapogatózva agyagkorsóknak ütközött. Kíváncsi
volt, megnézte hát a korsók nem rejtenek-e kincseket. Izgatott
lett, hiszen a korsók le voltak pecsételve. Feltörte az első kezéhez
legközelebb kerülő korsó pecsétjét. De csalódott, mikor
a korsóban csak vászonba burkolt bőrtekercseket talált.
De, gondolta, hátha mégis kap érte valamit, ha megkeres egy
régiségkereskedőt, hiszen tudta, hogy a turisták sok minden
régi dolgot megvesznek, hátha érdekli a szerzeménye valamelyik
antikváriust. Bement a városba és sikerült is eladnia
Kandu, betlehemi régiségkereskedőnek, aki rögtön lecsapott
a leletre, mert gyanította, hogy jó vásárt csinál. Kandu sietve
el is vitte a tekercset Jeruzsálembe a Szent Márk szír kolostorba,
ahol E. L. Sukenik professzort kereste, a Jeruzsálemi
Héber Egyetem vezető archeológusát, aki azonban éppen nem
tartózkodott ott, szabadságon volt. A kolostor elöljárója átvette
ugyan a leletet, de tudatta a kereskedővel, hogy várnia
kell a szakvéleménnyel a professzor visszatértéig.
Sukenik professzor, megismerve a tekercs tartalmát, arra
a felismerésre jutott, hogy:
„– Előkerült Izaiás próféta szövege, ezer évvel régebbi,
mint az eddig ismertek” Ezen felbuzdulva a régészek átkutattak
további 30 barlangot, ahol még több tekercset találtak.
Egy egész könyvtárra bukkantak. Innen 1 km-re romokat is
találtak, ahol azután ásatásokba kezdtek 1951-ben.
Az ásatások során találtak egy kb. 200 személyes étkezdét
és egy kamrát 700 csészéből álló gyűjteménnyel.
Az ásatások eredményének összegzése:
Itt állott egy kolostor, melyet leromboltak.
A kolostor lakói írásos tekercseiket még idejében biztonságba
helyezték.
A kolostort kb. Kr. előtt 140-től Kr. után 68-ig lakták.
A kéziratok ebből az időből származnak.
A kéziratok azt bizonyítják, hogy az ószövetségi szentírás
szövege változatlanul maradt fenn. Különösen értékesnek tekintik
a kb. 7 méter hosszú Izaiás-tekercset.
A kolostor lakói magukat a „Világosság fiainak” nevezték.
Szegénységben, elkülönülten éltek. Zsidók voltak, akik egészen
a Biblia szellemében éltek. A közösség minden téren önellátó
volt. Úgy tartják, hogy Keresztelő Szent Jánost és Szent
János evangélistát is befolyásolták gondolataik.
Ezt az ismertetőt azért vettük ide, mert a XX. század
végétől divatossá vált a médiák részéről, hogy a
kumráni tekercseket titokzatossággal, rejtéllyel vegyék
körül. Itt kérem, nincsen semmiféle rejtély!
Maradjunk még a Biblia megírásának történeténél:
– Amikor a Biblia Palesztinán kívül is terjedni kezdett fordításokat
készítettek róla. A fordítások nem mindig tartalmazták
a teljes szöveget. Egyes részeket külön is lefordítottak
és leírtak, aszerint, hogy mire volt szükség.
– Az eredeti héber Ószövetség szövegei különböző korokban
keletkeztek, sokszori átmentésen menve keresztül. Így
csak másolatok maradtak fenn az eredeti héber szövegből.
– Utána görögre is lefordították, de ennek az eredetije is
elveszett, csak másolatok maradtak fenn.
– Ezután latinra is lefordították, de az eredeti itt is elveszett
az idők folyamán, így itt is csak a későbbi másolatok
maradtak fenn. Ez az „Itala Vulgata”. Ez lett azután lefordítva
sok nyelvre.
Az Ószövetség megmaradt másolatai:
Héber kéziratok:
A lexikonok ezek számát kb. 1300-ra teszik, utalnak azonban
arra is, hogy az utóbbi idők számos új lelete következtében
aligha lehet már mennyiségüket meghatározni.
A legfontosabb fennmaradt kéziratok ezek közül:
a) A kumráni kéziratok: másolatok a Krisztus születése
előtti időkből.
b) Mózes ben Aser „próféta-kódexe”: a legrégibb keltezett
kézirat, Kr. u. 895-ből.
c) Pétervári „B 19 A Kódex”: a legrégibb keltezett, teljes
kézirat Kr.u. 1008-ból.
Görög kéziratok:
Számos papirusztöredék maradt ránk és mintegy 1500
pergamen kézirat. Közülük hármat említünk meg:
a) Kumráni kéziratok: írástekercsek és papiruszok a Kr.
e. I. századból.
b) „Grech-papirusz 458”: a Második Törvénykönyv egyes
részeit tartalmazza, Kr. e. II. század. Ma Manchasterben található.
c) „Fuad-papirusz 266”: a Teremtés könyvéből tartalmaz
részleteket, Kr. e. II. század. Kairóban őrzik.
(A számok a katalógus jelzetei.)
Az Újszövetség másolatai:
81 papirusz (papiruszra írva) többnyire csak egyes lapok,
vagy laptöredékek.
– Kb. 3000 kézirat pergamenen vagy papí